Mások versei

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
  lágy ujjaiddal érints könyörülve
  s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;

Mint örvény, szív az együtt, olyan édes,
úgy csábít és úgy ringat, zaklatott
éjek után és gyötrelmes napok
munkája közben és mikor a kétes
remény meghozza, oly jó a beszédes
kis jel messziről: „Várlak”, „Itt vagyok”,

Én magam fellobbanok,
felszállok és azon nyomban
el is tűnök, de nyomomban
itt marad sok apró dolog.
Mindenféle formájúak.
Könyvek, kopott támlájúak,
nagy ív üres papirosok.

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyilazva meztelen.

Képtalálat a következőre: „Rimbaud kép”

Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel,
mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer,
mert úgy járok a földön – csak félig földet érve,
mert téged senki így nem font még énekébe.