Most, hogy többé
nem tudsz más lenni,
mint amilyenné magadat tetted,
se fül,
se szem,
se szív,
se száj,
se fájdalom,
se öröm,
se szerelem,
se gyűlölet,
se rabság,
se hatalom,
se szánalom
nem marad belőled,

maradsz múltad magányában,
azokkal,
akik nem képesek többé
az álom-halált életre cserélni;
felejted, ami veled történt,
mindent, mi voltál,
és nem tudhatsz arról se semmit,
ami még jön majd;
leszel a jéggé vált szünet,
a sugárzó-pára,
pont a kristály-rácsozatban,
s maradsz
az elsüllyedt világ gömb-alakján
az énekek csendje,
egy akkord
a halandóság-szimfóniájában,
az árnyéktalan atomok
könnytelen közönye,
hamu és gyémánt,
folyékony és sűrű közegek paránya,
szétözönlő füst-szemcse,
űr-anyag lebegő párája,
a tömegvonzás darabkája,
az oszló végtelenség,
értelemnélküliség a határtalanban...
… és mégis, mégis van remény,
mert a sötét héj alatt
ott van kezdetektől
Isten ujjléc-rajzolatának
lenyomata minden
elemi részecskén,
ott van a hömpölygetett nagy erő²
a gyűrűző Időben,
a fénnyel-töltődni kívánó testben,
a feltámadás hitében.