Verseim

Ő a végtelenség,
éneklő csillag, világüveg,
égi inda, a galaktika ősájulata.
Erek nélküli testek fagyott szummája.
A bonthatatlan anyag
és a foghatatlan szellem lehelete,
duzzanat az égfa törzsén,
a legkisebb gömb fúziója, élet-ének,
árad a hegedűjáték éjjeli visszhangjából,
és illatozik a csábító fuvolahangból.

 

elveszve füvek sűrűjében
életre vagyok ítélve
éber kínnal1
áttetszőn rám terül
anélkül hogy akarnám
emlékeim geometriája

1945. augusztus 6.

Első túlélő

Tűrve a Nap sugarát
bámultam szabadon
fel oda, hol már régóta
nem volt
telt mosolyú az ég,
Megszoktam
a bombázók vonulását,
de most mást láttam,
a magasban egy magányos
repülő szelte hangtalanul
a kék
ség terét.

A metrókocsi közepén
- pillanatnyi örökkévalóságban -
egy férfi próbálja ügyetlenül,
a tétova fény ágai közt,
sérült kezén
a meglazult gézt
fogaival megerősíteni.
A körülötte ülő utasok
- szemöldökük árnyán,
üres szemmel -
néznek maguk elé...

Cseppekben hullnak elém
az elfelejtettnek hit életek:
– a nők ruháján huncutul
játszik a szél,
alakjuk foghatatlan, akár az emlék-kép,
– hallom a Trabant köhögő masináját,
és egy messzi kórus énekét,
– nézem a fecsegő hirdetőoszlopokat,

dolgozzatok, mert fogy a kenyér”