a dühös szél összegyűrt
árnyékokat kerget,
házak, hidak, hegyek bújnak
egymáshoz, az éhes fény
villogva reng a sziklahátakon,
zokogás rázza az erdők vállát,
forgó felhő bontja ki magát,
a forróság mindenre kiárad,
tölcséréből fénycsöppek
könnyei hullnak

a feketére
száradó
süket földre,
a rombolás
sugár ujjai
búcsút intenek
minden
befejezetlen
álmomnak,
már nincs
se fa,
se fű,
se víz,
sehol
egy emberi jel,
a határtalan térre
lopakodva leereszkedik,
s örökre ott marad
az üresség,
a lepréselt idő
olvadt
világossága.