Vekerdi Lászlónak

Kaptam komor tanácsot:
hagyjam az emberi ügyek
örök hánytorgatását.
Beszéljek valami fontosabbról.
Írjak a fűről.

Milyen is hát a fű?
Meredek daccal égbe szökkent
eleven földi szálka.
Hordozza mind az öt elem
tudását, erejét.
Gyökérszakító ordas zivatarban
remeg, de nem törik össze.
Érdes, szúrós a teste, mégis
áttetszőn egyszerű.
Veszélyben sem tud soha mást,
csak a remény hitét lobogni.
S ki veszi észre?

Ismerem őt, a legkülönb fűszálat.
Kell róla vallanom.
De kifejezheti-e szó,
ha nem elég csodálat, fájdalom.
Közöttünk él és csontig meztelen.
Nem képes másnak látszani.
Ledobtak minden cicomát
szikár vonásai.
Oly keskeny, mint a tű. A fény
alig tud rákapaszkodni fokára.
Félszeg mágnes, a dolgok súlyát
mégis tapadva látja.
Magához rántva mindent a világból:
villámot, sugarat,
áll, mint az örvényt forgató ék,
rejtelmek zúgó özöne alatt.

Tőle tudom, milyen az ember,
akit éhség éltet,
a mindenség terhe alatt
miként lesz egyre igazabb, szerényebb;
hogy míg a lét törvényeit
tornyozza roskadásig,
homloka bástyája alól
nyitott ablak világit.

Különös ablak. Sohase csukódik
ráncos szemöldök-függönye.
Fordulnék, mennék. Hang lódul utánam:
– Ébren vagyok. Gyere!
Hallgatok, nézek. Keserüket nyelve
iszom minden szavad.
Te, ki mindenkié lehetnél,
mért vagy oly árva-magad?
Ki zokszó nélkül vennéd szívedre
aláztatások testvérsebeit,
mért nem törhetsz ki sorsod gyűrűjéből?
Mért nincs, aki segít?
Szerkesztenék a nevedért kiáltványt,
de felettünk a nyelve-nincs harang
öblén megfullad minden érv,
nem kondul vissza hang.

Leszegzett fejjel nekivágsz
a hószilánkos éjszakának.
Jeges kamrában fekszel a földön,
másnak adtad az ágyad.
Indulj világgá! – szólnék –, menekülj
darázscsíkos, tavaszi utakon.
Te mosolyogva ingatod fejed:
– Nekem csak itt van jogom!
Rázódunk együtt. Vonat ablakán át
besüt mindenfelől a táj.
Eső, fagy ostora alatt is
lám csak, beteljesül a nyár.
Körénk suhintja érett színeit:
pirosat, sárgát, kéket.
Elhullámlanak sorban a hegyek.
S velünk mi lesz? Elhullámlik az élet.
Küldi utolsó pillantását
a gyenge zöld. A fű.
Csak elgyötört szemedben él tovább
mindenható derű.
Ha látjátok az utcán,
forduljatok meg utána,
keresztként föl a nyakáig nőttek
makacs
vállcsontjai.

Nézzétek félve:
Krisztus jár közöttünk,
s mi nem tudtuk megváltani.