Nyomtatás

Kitakarják lelked a csapások,
égő csíkokat hasítanak
a bőrszíjra fűzött
birkacsontok, ólomdarabok,
ruhátlan testedbe mélyednek,
sebet vágnak.
Gyötrelmesen vijjog
a liktorok kezében
a fanyelű flagrum.

Tudod előre lázas-sorsod,
nem jajongsz.

Az Írástudó
meredten néz rád
óriás-buborék szemével,
részvétet nem mutat
páncéllá aszott arcbőre.
Rekedt röhej tör fel, szitok száll
a bámész nép
örvendő torkából.
Döfnek beléd gúny-szavakat
zsíros tokájú tajtékos pofák.

Ki érti szenvedésed,
ki ejt könnyet érted?
Nem tud szembeszegülni,
kinek nincs kihez menekülni.
Állsz elveszetten,
ölednek borzas erdejét
sem takarja semmi.

Alakodat csillag
palástolja, mikor skarlát bőrödre
rongyosleplet terít
csonka kezével valaki.

Egy püffedt tűpárna arcú
megalázó töviskoszorút
tesz sugárzó királyi fejedre,
halszemű társa
jogarnak nád szálat ad
megbocsátó, szelíd kezedbe.

Tudod előre lázas-sorsod,
nem jajongsz.


 2.
Nyakadba teszik keresztfádat,
karjaidra fűzik rab-ágad
Szakállal kivert arcod
előre biccen.
Kiül a vörös verejték
konok homlokodra.
Horpadt hasadat,
mellkasodat, ágyékodat
átszelik az ostor-vonalak,
alvadt véred szőrödre tapad.
Megroskadt inú lábaid
vacogva emeled,
csontjaidra szárad minden mozdulat,
nehezen cipeled
emberbe oltott kiváltságodat.

Tudod előre lázas-sorsod,
nem jajongsz.

 3.
Megérkeztél.
Félig csukott szemhéjad
alagútjából, könnyeiden át
nézel fel az égre.
Szólni akarsz, de
nincs kinek,
kiáltanál, de ember-szó
nem jön ki szádon.

A világ képe lehull
szemgolyód mélyére.
Magadba fordulva
tűnődve állsz.
- Igyál! - hallod a durva felszólítást,
és kortyolsz a borból, mirhából
kevert keserű folyadékból.

A földre löknek.

A patibulum hosszában
kiterjesztett karokkal fekszel.
Várod, hogy odaszegezzenek
a keresztfához.

Egy pillanatra elfog
az irtózat és a félelem.
Suttogsz: adj jelet uram!

A fájdalom éberré tesz.
Vinnyogva megadod magad,
mikor beleszalad
a kéztőcsontok között
húsodba a vékonyodó vastüske,
átvágja az ideget,
s szétfut mind a két karodban
a fájdalom,
mint egymásra szökő nyilak.
Nem az első keresztre feszítés
amit végez, el kell ismerni,
érti a mester a dolgát.
A tüske sértetlen hagyja
az artériát. Csontokat sem tör.

A kín figyelmeztet arra,
hogy még élsz, egy vagy velünk,
s szenvedned kell értünk.

Tudtad előre lázas-sorsod,
elképzelni mégis más volt.

A feszítő-mester
lábaidat térdben meghajlítja,
s ahogy szokta kissé oldalra fordítja.
Az egymásra tett lábfejeket
a cölöp elülső oldalához szegezi.
A kalapács jaj-hangja
megkongatja a harang-eget.

 4.
A keresztfáról pásztázod végig
tekinteteddel
földi léted maradék terét,
s eltűnődsz azon vajon miért
Te vagy itt az egyedüli,
aki még emberi...
Tested súlya vállaidon,
kinyújtott, felszegezett,
kitárt imádkozó karjaidon függ.
Az égnek intesz, az eget
vágynád ölelni.

Minden, minden mozdulat
kínokkal teli.
Beszívni és kifújni,
a levegőt csak
könyököd emelésével,
vállaid előregörbítésével
tudod.
De tested mikor megfeszíted
sebzett bőrödet dörzsöli
a durva cölöphöz.

A fájdalom lassan legyőz.
A csönd szövete szövi köréd
az irgalmat.
Félrebillen fejed.
Rád csukódik a sűrű ég.
Már nem vagy itt, mikor
szíveden szikrát vet a lándzsahegy.