Nyomtatás

Alkonyomban magamat keresem
minden tárgyban, régi képben,
mind búcsúzón bólogat felém.
Fényes lapok futnak idegeimen át,
rémek és csodák villannak elém.

Incselkedik velem a múlt,
s amit elém tesz hirtelen jelen lesz.
Folyékony üveg az ég.
Gomolygás száll és én belehullok
a meztelen sötétségbe.
Minták, vetületek, morcos folyók,
önmagába meredő hegycsúcsok.
Alvó erdők volt-nincs útjain járok.
Rajzó elmém a messzeség foglya lesz.
Hullámdalokat küld,
kék visszfénye a partra fút,
vonalakat rajzol a homokba.
És mennyi márvány, kecses mozdulat,
gőgös Isten áll az Árva Utas elé.
Térdre hullt házak kísérnek,
tekintetem találkozik
egy idegenével.
Forrót és hideget ízlelgetek,
kesztyűt húz a hó az ágakra,
egy kert ontja rám rügyek üde színét,
nyarak szórják virágzenéjüket,
avarban tapos sáros cipőm.
Szikrázik perc és óra,
visszhangot verve fut.
Tiszta tudás és üres agy,
kegyes hazugság, jámbor csalás
váltják egymást.
Most is fülemben van:
valaki a torkát köszörüli,
lépései jelezik közel van.
Könny, csukló nevetés váltják egymást.
Ünnep égi tűzét vihar követi,
jaj istenem kiáltja valaki.
Emlékeim puhán befogják szememet,
magamat látom egy régi nap komor felében,
ott vagyok nagyságos énem teljes valójában,
sötét arcot vágok,
egy másik óra túláradó gyöngédségében
meg mosolygok.
Visszafojtott lélegzettel várok valakire,
végre meglátom:
pompás alakja szomjamat oltja.
Csábító valóságosnak hinni,
a felgyúlt pillanatot,
ami újra éledni kezd,
holott csak álom, szabad alkotás az egész.

Százszemű emlékezésemet
átfesti, kiegészíti poéta-képzeletem,
megélt élményeim közé keveri
vágyaimat.
Ismeretlen táj füstbe tér.
Öblös jövő dörgése közeleg.
Lassan elhalványul a sok emlékkép,
– magához vonzza mindet
a visszaköszönő csend,
a sovány vég.