A zene lüktető, érzéki ritmusa,
a kezdet előtti húrok pendülései,
az Ige hangjai,
a vég utáni hegedűk
nyugalma,
a nemlét és a van ütemei,
szívemmel összejátszva
átjárnak teljesen,
a gondolatok kiürülése
felszabadít,

Apollonie Sabatier and Baudelaire and Jeanne Duval | BizarreVictoria
Auguste Clésinger (1841-1883) alkotása

múltam a jövő falán villog,
követem az énekkar
izgatott hullámait,
fodrozva siklanak,
magasodnak, elsimulnak,
megszabadítanak a kényszerektől,
szavak nélkül tárják fől
a mérhetőn kívülit,
és röpítenek az akkordok szelével,
a kitakart ősvilág dzsungelébe,
az elfelejtetnek hitt
teremtés pontjába,
az ősminta vonzásába,

 testem a holtponton billeg,
nézem
alvó virágod kinyílt arcát
,
látom a tűz körül táncoló
csodát,
átlátszó
bőröd alatt
a rezegő síkokat,
a születő szerveket,
várom

az együttes érzés kitárt hangjait,
hallgatom
a teremtő dúdoló

melódiáját,
közel a figyelmeztető
megsemmisüléshez,

...a nyújtózkodó csendben
szerelmes imákat suttogtam,
Te álmosan átöleltél,
Én meg a semmi ágyában fekve
kívántam maradni
– a zene végezetéig.

Mikor az utolsó akkord is elhall,
vajon hová tűnik
az érzés,
s a vége nincs szünet után
mi jöhet még?