Összenyomva,
fojtó kábulatban,
volt időm keserűn
kacagni sorsomon,
várni végső leheletembe
fulladva, várni
a feszült csöndben,
míg valaki megtalál,

megalázva hiába tudtam
erőm nagy,
izgága izmaimmal sem
voltam képes börtönömből
kitörni,
koldusként
könyörögtem hát
jöjjön valaki,
és adjon csókot
karcsú palackom nyakára,
húzza ki végre a dugót belőle,
száz év malma lassan forgott,
de tartottam magam ígéretemhez:
aki végzetem alól felszabadít,
azt gazdaggá teszem,
de nem jött senki,
tágra nyílt a tömény jövő,
új ígéretet tettem hát:
aki páraként
égig emelkedő alakomat
a vérző pupilla szeme elé ereszti,
azt a világ urává teszem,
szolgája maradok,
és minden kívánságát
teljesítem,
ezer verset nyafogtam
magányomban
újabb száz év is eltelt,
de nem jött ölelő karral
senki, és akkor
végtelen kétségbeesés
irtózatos dühében
megfogadtam:
aki kiszabadít azt én
eltaposom,
szétszaggatom,
csontjait töröm...
...s az új kezdetemben
így maradtam határtalan
bosszúm levében
magamban.