Nyomtatás

Klikk!

A vaku tőre
most sebzi éppen
a pillanatot.
Még nem sejted
mivé leszel
a sóhaj-jövőben,
mit ölt majd magára
jámbor képed.

Klakk.

Megperzselődött,
bánatba révedt,
a csend köntösébe
burkolt
morcos,
büszke,
és csodálkozó
fiókáimat
rögvest
el is röptethetem
a memória fészek
ből,
a daltalan magasságba!

Emberárnyaim
pőre paráznaságai
váratlanul előjöhetnek minden
vibráló négyszögbe zárt
komputer-egén.
A kétdimenziós tárt-tér örökké
fut, menekül majd velem,
őrizve bűneim,
keserűségeim
tónusait
,
az idők végezetéig.

Én vagyok ott,
vagy valaki más?

Lehet álmai kiváltója,
távoli évek emlékeinek
bolond elindítója,
vagy valaki vágyának
tárgya leszek,
ha akarom, ha nem,
portréim
a drótok fény-szárnyas lován
pengve siklanak tovább és tovább,
és
jelenhetek meg millió,
hallgatag képernyő vásznán.

Mindenhol, mindenkor.

Holdkóros moderátorok
szigorúan
felügyelik,
a bánatos tekinteteket,
a felhúzott szemöldököket,
az intrikus orrokat,
a játékos szeplőket,
a sebhelyeket,
réseket a fogak között,
a fonnyadt ajkakat.

Fénypontok sokaságai
vívják folytonos harcukat.
Egymás mellé kerülnek
fiatal, és öregkori fotográfiáim,
mai, elnyűtt arcomra
vetülve mutatják,
milyen hamar vásik,
ami takarja arcom
szőttesét.

Ha ketten állunk
a tanult masina elé,
egymás felé nem:
a tárgyilagos fényt-ivó-gép
vöröslő szemébe kell néznünk.
S tegnapi
képmásaink
lehet korszakokon
át
nyugszanak majd
jelentőségüket elveszítve,
mozdulatlanul,
a fulladási
g teletömött
adat-kellékek raktárában.

Megannyi cáfolat
minden kép rólam, rólad.

A festett maszk-pontok
mosolytalan idődben
valakit eléd rajzolnak,
de nem tudod megmondani
valójában kiről készült.
A név nem mond semmit.
Lehet réges-régen halott.
A virtuális kertben bolyongva
nem tudhatod meg,
hogyan hatna érzékeidre
pogány gyönyörűségének
teljes valója, ha élő alakjában
állhatna eléd.
Nem tudhatod szétsugárzott
sápadt arcod mivé lesz.
S kiben vált ki rajongást
vagy
szitkokat.

A kristály-pontok
magányába rejtett arcodat,
vajon most ki nézi éppen?