Szőke nyár fénylő fiai,
és ti szent magvak,
zálogai a Napnak,
érett kalászok,
keresztbe fektetett asztagok,
rád várnak, dolgozzatok,
kelljetek fel,
kelljetek dicsérni
az Alkotót!1
Forgó gondolat pihenj meg!
Őröld meg magodat!
Porlik, porlik a szenvedély,
rejtelmes táncban száll, száll
a szélnek megadva magát.
Pihenj meg végre!
Hunyd le szemed!
Hozd ki álom
az alvó test mélyéről
az egyetlen imát!
Az igazit, az elsőt.
Zsong a dal,
zsong a hajnal,
lüktet, dagad
a sok formátlan alak.
Vetőlapáton meztelen test
tisztító útra vár,
viszi, viszi már az indulat,
az éhes vágy.
Hasson át a végtelen
odabent!
Bent a tűzvirág,
kint az árva világ.
Százféle formát vett,
teremtett alak
sül, pirul.
Legyen ropogós, erős a héj!
Mind egy, csakis egy
istennek tetsző
nyelven beszéljen!
Repüljön az illatár!
Zúgjon át,
a négy égtáj felé,
zizegőn, üdvözülten!
Halljátok mind feleim
a víg karzenét2,
mikor a lelketlen fehér porból,
és a tűzből,
az arannyal vegyülő fényből
megszületik
az élet, a kenyér.
