Mintha csak a
mozdulatlan, halk
holnapodból tekintenél
vissza mai magadra.

Még küldi üzeneteit
meztelen idegeid teste,
fürge véred is kering,
még szárnyat bont
és száll feléd
egy távoli mosoly,
mégis valahogy minden,
mint elítélt
éjbe hullt imája,
eliramlik.
Hiába kenegeted
sebeidet, így is, úgyis
a jel nélküli
természet teremtményei
közé kerülsz,

az ötödik dimenzióba1,
ahol már minden
visszafelé árad,
ott kell majd pőrén
a nagy adószedő elé
állnod,

hogy leródd ezüstjeidet.
Egymás után nyílnak ki
vén könyveid,
de a régi édes igék
a gyertya könnyébe
olvadnak.
Még járatja lomhán
napjaid gyenge rugója
egyhangú köreit,
de már nincs mi
kedvedet felhúzza.
Állig betakarva
vágyakozol a magasba,

a derengő,  halhatatlan
határtalanba...

...Mintha csak a
mozdulatlan, halk
holnapodból tekintettél volna
vissza mai magadra.


1.A  tapasztalható világunk csupán illúzió, egyfajta kozmikus hologram,
az igazit, az ötödik dimenzióban lévőt, nem látjuk