Óda a tegnapi asszonyokhoz

De szépek vagytok, tegnapi asszonyok!
Hamvadó szemetekben még néha felragyog
A régi büszkeség, amivel az első szeretőt
Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt,
Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban,
És nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian,
Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek,
Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,

Vas István (költő) – Wikipédia

A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalatatlan, fiatalon,
És a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom
Hívott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy
Ó, micsoda fertelmeket látott később a szemetek,
Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,
Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,
Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,
De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,
És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk,
Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.
És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem,
A fejetek fölvetését már messziről megismerem,
Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak,
A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak,
A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák,
Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,
És az ős buja bajvívásnak új értelmű kedvet adott
A tiszta, nagy homlok, a hátra símúlt, gretagarbós hajatok,
Ahogy irodában is tudtatok ülni, és állni a műhelyekben,
És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen,
A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben,
Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen,
És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!
Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek,
Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog.
Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok,
Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé
Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,
Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant,
Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs,
Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok,
S hogy tündöklőtt a lábatok, ti tegnapi asszonyok,
Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson
A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,
És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban,
hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban,
És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok
Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!
És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok?
Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!
Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek,
Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek!
Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?
Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?
Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázatú tűz?
Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?
Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,
Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek
Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:
Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.
Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,
Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.
Ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott,
Mint amikor lekerülnek oda a ti csontjaitok,
A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek,
A lábszárcsontok, a csodatudó újjak, csigolyák, perecek.
S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt,
Azóta átragyogtatott idefönt minden homályt,
S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt,
De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.

Vas István

Hol vagytok...

Hol vagytok elfelejtett nevű lányok,
hová keveredett a sok cetlire írt cím, telefonszám,
hová tűntek
a tűzívó szájú boszorkák,
a könnyektől ázó szemhéjú
szőke szeszélyek,
a végzetes ágyakon hagyott gyűrött lepedők;

s Ti megközelíthetetlen szobor-alakok,
arcbőrötök alatt mintha vér nem is keringett volna,
mivé lettetek,
s mivé foszlottak a lenge lépteket kísérő rakott szoknyák,
a matrózblúzok, feszes pulóverek,
s alattuk a duzzadt, édes, kicsi, kemény körték,
a ruhák irigy redőin át derengő sok sejtelem;

és hol a sok női arc, a pengeszélű, titkokat
őrző szigorú ajak, a rebbenésmentes tekintet,
mely állta keményen a szem csatáját,
ocsmány, hazug kor papírárja közben,
becstelenek díszszemléin is összenéztetek velünk,
s hol találom meg újra
az örök örömöt kacagó kerek szemet,
kapok-e még smink-maszkok mélyébe rejtett üzenetet;

éltek-e még múltidőm mélyére vett bűneim asszonyai,
miért gyötör ma is becéző álom-kezetek,
mi lett a lágyan ringató karokból, a selyem hajlatokból,
hová tűntek a frissen sült kenyér illatát árasztó reggelek,
az esti szép szavak, csilingelő nyelven a sok butaság,
a csókokkal kevert harapások nyomai,

a barbár-gyönyöröket kísérő karmolások,
mi lett a rejtett érintéseket követő
sürgős ölelésekkel,
egy oszlop, egy fa mögött,
édes ütemmel egy széken,
s mi maradt a hirtelen föltámadt arany-őrületből,
a szépítő leplek mögött keresett múlékony boldogságból;

s hová szálltak az ártatlan sóhajok,
a győzelmet kísérő kiáltások,
s hova tűntetek Ti, kik többé az
IBUSZ utakról visszatérni hozzánk nem akartatok,
hol vagytok lányok, kiknek hálójába akadt
az igen és mindig
nemet mondtatok,
vajon hol van most sírotok,
s belőletek, kik fiatalon hagytatok itt minket,
mi maradt,
sugárzó álomtalan szemetek, mert az bennünk megmaradt;

...vacogj emlékezet, szedd a perceket, órákat, forogjanak fogaskerekeid visszafelé,
hajnalból éjszakába, estéből délbe, fald az éveket, a hónapokat,
a számok nélküli öröknaptár lapjain éledjen fel újra a koronás ifjú,
lyukas cipőben, esőben ázva várjon Téged,
és tanárujjam járja a szerelem csipkebokrában megint a maga útját,
míg egy rozzant pad felett a menny csodálni nem
tanítja nekünk újra az életet...

Oláh Tamás

Scroll to top