Ordít rád a csend,
a hatalmasság
gépies mozdulata
éppen most tesz
összegyűrt papírrá.
De ne sajnáld,
meglátod csupán
csak az unt, keserűség
marad majd a szádban.

Tedd itatós közé
az ázott lapokat.
Fogd fel
a szignók némajátékát!
Maradjon meg, mint
égő heg egy mély seben,
legyen vésett pont
az igaztalan ítéleten,
ahogy az ekevasba ütköző
éveket szántják ma is
a nehéz kézzel tett
keresztek jelei,
és jajt kiáltanak a kusza betűk
a kínzással kikényszerítettek
vallomásain.

Legyen a kézjegy
ezentúl csupán
viszontlátást sürgető
türelmetlen sóhaj
egy képeslapon,
vagy egy víg mosoly
egy titkon átadott
csilingelő cetlin,
esetleg egy szignó
az általad csodált festő képén.

Ne sírj, inkább énekelj,
hogy lelépve a színpadról
jövőd többé nem követelhet.
Örülj, hogy megszabadultál
az önérdekből álarcot öltő
nyálas hízelgőktől,
kóbor bitangoktól.
Fausti boldogsága
hamar szertefoszlik annak,
kinek kirakatba kerül
Mefisztóval kötött 6-os kartonja.¹

Örülj, hogy
az árva csillagok
a mennyei szőttesen
hűséggel őrködtek fölötted,
vesztesként maradtál győztes,
drága kincsed, józan elméd
a vízpróbát kiállta,
nem adtad akármihez
aláírásodat…