Elég volt
a szilaljló fenyegetésekből,
a szellőző résén át
beszökött pökhendiek hadából1.
Nem akarok többé menekülni,
duzzadt órákon át bukdácsolva,
a szárnyas szenny-hangok,
a gyűlölet-öklök elől.
Elég volt az iramtalan
birka-türelemből!

Ki kell törni
a gyávák lapos dombjai közül.
A sziszegők
gyász-gömb-világának
teréből.
Ne kelljen hallanom többé
idegenek habzó-dühét,
a kórusban átkozódók
szólánc-özönét.

Elég volt
a múltba falazott akaratból!

Szóljon
a déli harangszó,
vegyen körbe
az erdő-isten csendje!
Legyek újra,
játszani akaró gyermek.
Nézhessem
áhítattal az égi paplan
millió pontját,
járhassak pára-úton
mezítláb,
halljam heverészve,
mikor
nyitja kitin páncélját
a bogár,
láthassam tisztán
a fűszál fénybe igyekvő
élvonalát.

Elég volt
az elaggott Földből!

Parázs-szél fújd
messze bánatomat,
patakom üveg tiszta vize
mosd tisztára arcomat,
Mindenség Őre
rémmel teleszórt értelmemet
gyógyítsd meg,
táplálja holnapomat
csillagtüzeden sült
kenyered.

1Juhász Ferenc: A föltámasztás gyötrelme

Scroll to top