Ami belénk mar vagy becézget,
amit látni vélünk, töredéke
a mindent átfogónak.
Állandósága illúzió.

Faragott lábú szék,
néma asztal, egy szétdúlt éjszaka
ágya, a szűk otthon üvegnegatív
múltdarabjai,
a látványok sokaságai az egésznek
csupán csöppnyi része,
maradéka a teljesnek.
A retinakép, az Ős Sugarakkal1
a valóság lépte-nyomát,
durva dühét, edző erejét,
vagy a rét piciny ékeit,
a patak viharzó kavicsait,
opálos színeit tudja csak
megmutatni.

A vers szerszámaival kell
felfogni a nyugtalan egészet,
kitekintve élénken a résből,
a gondolat szűztiszta lézerével
kell letapogatni az elénk-állókat,
megjelölni az örökké változó,
durva nép dühének kiváltóit,
követni a szólövedékek
húsba-vágó útját,
feltárni a térdet-hajlítók
hologramjait,
kiismerni az egyszínű gyűlölettel,
nyers suhanással támadókat,
a bohóc-vérűek maga-mutogatásait.
Párhuzamos sugarainkkal
kell kivonni az ünnepi
szónoklatokból a hamisat,
a józan ész keskeny nyalábjával
átvilágítani a sanda arcok dagályán,
hogy a lábnyomokhoz szegődők
ne tudják eltitkolni előlünk
zajjal telt hazugságaikat.

1 Baudelaire: Áldás (Babits Mihály fordítása)

Scroll to top