Nyomtatás
Kategória: Verseim

Vacog, fáj, zokog,
bennem minden.
A mérgezett képzelet
ad őrült álmokat,
régi képeket ont.
Alattam a dúlt ágy,
mint egy romba dőlt város.
Fejemben búg és bong
a sok hang.

Hőmérő, Hőmérséklet, Láz, Influenza, Orvosi, Hideg

Mint eretneket
a kegyetlen tűz egyre éget,
gyúrja, gyötri testemet
a bolyongó fájdalom,
bennem tivornyázik
az éhes fertőző sereg.
Számban egyre
gyűlik, gyűlik
az undok köpésre való.

Legyen vége végre
a láz ócska tréfáinak!”

Unom a buta test
gőzölgő szenvedélyét,
vizes lepedő csillapítaná,
de lángol az is.

Az Idő feladta mértékét,
egy év telik el egy perc alatt.

Tompa torkon át
vigaszul száll felém a gyenge hang,
de most,
mint tövis hatol koponyámba,
dühösen dörgő orkánként szól,
szilánkokra szaggatja csontomat.

A redőny résén át
boszorka surran be,
tüzes szeme kínomban gyönyörködik.
Érzem bódító parfümjét.
Kacagva szívja,
mint hatékony esszenciát,
gonosz ereje táplálóját,
beteg testem páráját.

„Hát értem jöttél?”

Hiába zárom be szemem
látom gúnyos mosolyát.
Viháncol esztelen,
borzongató gyönyört kelt
különös, örvényes mozgása,
átölel, körme eléri szívemet.
„Gyere velem” suttogja,
de én borzadva fordulok el
a torz kéj elől.
S most tekergő alakja,
mintha lemondott volna rólam
a Nap sugártűzébe lép és eltűnik,
búcsút neki a függöny lebbenése int.

Láz marta arcomat,
mint öreg álarc takarja
a több napos borosta.
Szelíden, fájó szólamokban sír minden,
a homályon át a légre lépve,
a tárgyak táncolnak lassan körbe,
s a fény sugarában a porszemek vele lebegnek,
hozzájuk iramlik belőlem a láz katonáitól űzve,
a milliónyi parányi, civódó gyilkos...

...Csitul a szívem,
testem a csend ölében pihen,
még csupa kétség minden,
de tekintetem könnyek közt
már kedvvel néz a jelenben újra szét.