Míg mi élünk, nem lesz más e
Veszett Európa”

Tóth Árpád: Elég volt a vágta

Mit mond neked a
határokon átzengő
déli harangszó, Európa?

Mennyi hitben elpusztult
névtelen hős,
égre szállt bombával terhes
millió gépmadár,
nyomában üszkös rom-sivatag,
asszonygyalázó párzó-hatalom,
mennyi gyászhónap, kötélhurok,
vesztőhely udvaron, árokparton,
elvágva örökre az öröklés fonalát,
mennyi légbe törő lélek,
zokogó-hűtlenség,
rabláncos-szabadulás,
lángfelhős-világégés,
kényszerítő vendégsereg,
és mennyi, mennyi szennypatak,
könny tapad „magadat-tépő” Európa
nevedhez.

Rettentő hazugságokon,
rögeszméken át
vezette utadat
a germán bakancs,
a keleti akarat.

Európa hány ezer éve keresi a titkot:
a szellem hogyan táplálja a testet,
mennyi égbe kívánkozó
csipke-torony, íves-boltozat,
kupola-rozettán beömlő titokfény,
északi rózsa, sugárzó látomás,
zengő üstökös-szó,
ezüsthegedű-dallam,
márvány mozdulat
született benned Európa.

Mit mond most neked
Párizs, London, Berlin?

Síkos lé, léha
hajnali óra mindenütt,
vibráló fények alatt,
testét árulja mind,
ki szépként tetszeleg,
a Megváltó
jelképe alatt, bűneit
megbánva ki térdepel?

Hiába keresed
a helyet, ahol nem kell
hazudnod, s az lehetsz aki vagy,
hiába futsz
innen középről, akármerre
a négy égtáj felé,
békétlen tájba jutsz.
Ha meg itt maradsz
fekete-hitványság,
cseléd-lapulás kerít be,
hátraarcot perdülők,
ahonnan elindultunk
oda visznek vissza.

Nagyjaink sírján szégyen ül,
hiába térdepelünk eléje,
felhőt gyűjt a bosszú.
S anyanyelvünk?
Néhány indulatszóra szűkül.
Duna már nem köti össze
a népeket,
nemzetünk arca-teste szétfolyt,
maradékát görgeti medrében.

Mit mond neked ez a szó
Európa?

Versenyt fut benne
a sok ferde akarat,
van, aki diktál,
van, aki szót fogad,
van, aki kér,
van, aki megtagad,
van, aki hadat visel,
van, aki elvisel...

...s a Tündér Igazság utcán
kínálja magát.

Miért csak minket sújtott
a
térkép-balszerencse
telerakva félelemmel?
Határok nélkül bezárva,
védekező akarat nélkül
élni, lehet rosszabb, mint
aknazárban.

Érkeztem ezer éve nyugatra űzve,
szabad ember voltam,
most idegenként élek
kiszolgáltatottan.
Véremben ott kevereg
kitudja hányféle náció,
fülemben ott zeng
nagyapám cimbalma,
szememben üldözöttek rémülete,
és üldözők gyilkoló kedve,
szorgos szolgák és unatkozó urak
öröksége űz,
mint hajléktalan ólomszín arccal
gyűrött vackomon alszom,
sánták, némák és dadogók
rongy életét élem újra,
kelet száguldó fiai kelnek
lázban életre bennem,
mert mind, mind én vagyok,
százfelé húzó erő,
tévelygő tudat vezet,
mégis magyar a nevem!
mert ezen a nyelven,
vétkezem, könyörgök,
mormolok imát,
és írok verseket.

Elhagytál minket Európa,
magunkra maradtunk.
Minden szétröpült,
az „ártatlanság ünnepét”
többé nem ülhetjük meg,
„őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!”1

Vékony fonalra fűzve lógunk,
nyitott testünket
rothadó illat lengi át,
zöld ág, virág nélküli a világ.

2010

1 Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa