Mellkasod összeszorul.1
Levegőt alig véve
magzati pózba görnyedsz.
Magányod mélye,
az aszfalt, az olaj
szaga kering köréd.

Haragod ellenük vétek,
de többé eltitkolni nem tudod.
Hátadon fekszel. Könnyedet nyeled.
- Talán nem vesznek észre
- villan a remény fel benned,
de egy jeges hang
minden súlyt leold rólad
- Ott lapul! -
mutat vadászó üldöződ rád,
s gyűlöletének lehelete
eléri arcodat.
A silány jelszó nyelvet öltve
nyílik ki benned.
„Töröld el a határokat!”
Húr pendül a sokaságból.
Akaratuk ránctalan kisimul.
Jól táplált karok ragadnak meg.
Élesre köszörült céljuk
szikrázik a fényben.
Vad röhögések közben
vonszolnak
az aréna közepére.
Megadás feketén fut sebedből.
Állatsorba térdepeltetnek.
Megvetésük vértezi fel
cselekedetüket.
Kívülről nézed magadat,
egy abszurd tragédia
szereplőjét látod,
aki a végszóra vár.
Még hallod saját lélegzetedet,
érzed véred ízét a szádban.
Épen maradt szemeddel
még látod a téren
a határkövek istenének2
torzulva is ragyogó
szobrát. Sziluettje mögül
izzón süt szemedbe
a Nap.

1 Versem megírására L. Obertone Gerilla című regényének egyik jelenete késztetett.
2 Terminus, a rómaiak hite szerint, minden határkőben lakozó istenség.

Scroll to top