Mintha nem is nekem mondaná
úgy hallgatom...

...élettelen testem
egy tó fenekén lebeg tehetetlenül
egy vizalati falu házai között,
körülöttem kicsi fürge halak
suhannak. A nyugvó Nap
gyengülő sugarai alig érnek el.

Elakadt lemezként zakatolnak bennem
a végzetes szavak.

A rémület az ős-Én
zárkájába bilincselve
visszafojtva vár.

Az üvegezett szekrény ajtaján
sápadt arcom elmosódva tükröződik,
nem mutat megrendülést,
csak egy kis verejték-fény csillog
homlokomon.

Miért szállt meg
ez a katatón nyugalom, nem tudom.

Felnagyítva látom a tárgyakat,
a papírlap fehér sivatagja
elemeire bomlik, anyaga mélyén
az élő fa erezete sejlik fel,
az asztal lapján a vonalak,
mint párhuzamos utak futnak,
ki merre indul jut,
messze vagy közel,
határokat átlépve elbukik,
vagy a végtelenbe vastagodva
olvad el a semmiben,
Az üvegpohár,
hasában az őselemmel,
óceánná tágul,
s én az üvegtesten áthatolva
hajóra szállok,
igyekezem az Újvilágba....

Mint akinek az agya leállt,
nincs bennem lázadás,
kiégett neuronjaimban
nem terem gondolat,
az együgyűség békéje tölti ki
kihűlt koponyámat.

Közönyt-vattázó fülemben
a hangok tompán,
messziről hallatszanak.
Látom mozgó száját,
ahogy formázza a szavakat,
szemének pásztázó játékát,
kezét, ahogy felgyorsul,
majd lelassul, furcsa
íveket ír le.

Aztán, mint egy
fekete-fehér negatív kép,
hirtelen olyan lesz minden...

...a túlsó-part,
a felhőt karcoló női alak,
ott áll előttem,
kezében, mint egy láng-Istennő
kormozni az eget, fáklyát tart,
s én felhőanyaggá válva,
látom gomolyogni magamat
fölötte...

Scroll to top