Minden
pillanatban valamitől
búcsúzni kell.
Tavalyi évtizedemet
tegnapi pezsgős éjfélemen
már eltemettem.
Az évkígyó csörögve elosont.

De félek, a kanyaron túl,
nem vár más most sem,
csak ami a vigasztalan
vénséges napokban,
az éjbe keringő
bolygón, eddig összegyűlt.
Ujjaink vonalai halványulnak,
s arcunk fonnyad tovább
a kopott-díszes keretben.
Az új évszám elém táncol,
és én, nyelvet öltő fiatalok
közt fogadom,
ezentúl szigorú diétán élek,
s kerülöm majd
a szaftos szavakat.
Vágyszobám kilincse
halkan kattan,
álmom ájulatából
valaki elém jön.
Rám néz, és én visszanézek.
De a parttalan jelen
kizökkent,
és késlekedés nélkül
diktálja rongy tanait.
Kapkodva veszem
magamba a puha talpakon
lopakodó sok újat.
Idegen tömeg zúdul
szerteszéjjel a városokon át,
méreg ül mosolyuk kérge alatt.
Tar ágon utolsó őrszem
az őszi levél,
lehull hamarosan,
minden
pillanatban
búcsúznom kell
valamitől...