A szűk, földalatti folyosó végén
egy imbolygó alak
közeleg felém.
Felismerem, Cassius az.
- Mi a jelszó? - kérdez rám
ölni kész gyönyörrel.
- Jupiter – ordítom rémülten lepelarcába.
- Akkor halj meg a nevében – üvölti.
S pengéje széttárt karjaim közt tör
véremnek utat¹.

A szomorú ívek árny-keretében,
mint madársereg, ha riad,
életem töredékei röppennek elém...
...Húgom, Drusilla ölel át marasztalón,
Tiberius szörny-kéjeitől
menekülve a tenger jajkiáltásait hallgatom.
A zöld fényű tekinteteket
legyőzve császár lesz belőlem.
Dicső katonáim szélbe küldött
éljenzését fogadom.
Alattvalóim pénzesőm
áldását élvezve remélik
mindig adakozó leszek.
Tévednek, régi szelíd magamból
kilépek egészen.
Időm pereg, s Róma
velem romlik.
Lassan elhiszem vagyok,
mint Jupiter,
magam is halhatatlan.
Valójában félek
minden éber szempártól,
szabad erőtől.
A kétségbeesés pillája
mondatja ki velem:
ha nem tudtok szeretni,
hát gyűlöljetek!
Majd megmutatom nektek,
Csizmácska² mi mindenre képes.
Zsarnoki kedvében,
akár Incitatust³ is konzullá teheti.
Féljetek Ti, névtelen vesztesek!
Ki hatalma teljén vaktában ölhet,
annak – suttogom magamban
önáltató gőggel - rettegnie nem kell...

Fölszakított mellemen
érzem a virradat hűvös ujját.
A földre rogyok,
s lehull rólam őrületem fátyla.
Lám, mit tesz hunyó testem:
agyamból tiszta gondolatot küld.
- Hiába ölsz meg.
A rossz mit ember tesz, túléli őt.^.4
Amit én elkövettem, tudd meg,
csak előkészület volt.⁵
Fél perc is milyen sok,
még mindig beszélhetek.
– Meglátjátok a birodalmi borzalom,
mindig szebb jövőt ígérve,
az idők végezetéig ünnepel majd.
Egy torz vigyorra, még telik.
– Élni fogok! Élni! – suttogom
búcsú-mosollyal.