Nyomtatás

Mintha eszeveszett eszmék
összetákolt torzalakja,
a hazugságokat sokszorozók mindent
összevegyítő kreációja lennék,
úgy kell élnem,
és jól tudom, nincs senki,
aki hallhatná, itt a fény sírjában,
veszett dühtől eltorzult szavaimat.

Szüntelen fáj fogoly-szívemnek,
amivé tettetek,
a mélyebb mélyébe zárva
igavonó izmaimat mire használjam,
mondjátok meg?
ebben a bódultan keringető,
rejtjeles labirintusban
kifordult szemmel, fújtatva várok,
míg véremre nem vehetem
a megadás kéjéből prédáimat,
hogy érezzem összecsukódó állati fogsoromon,
a frissen megnyitott meztelen test
izzó ereiből kiömlő élő hús sós ízét,
ha egyszer innen kiszabadulok
féljetek a bika-ember ölő üvöltését hallva,
a törvényen kívüli meddő világba érve
halljátok a városon keresztül döngő lépteimet,
fussanak szét legyező-lázzal előlem
a koldus hadak,
szaru-villáimra tűzöm
az arctalan hatalmasokat,
a gyengéket,
kik a fehér-méreg
múló örömére rákaptak,
pusztuljon minden, ami szép volt, 
felgyújtom a hunyt emlékeket őrző
könyvtárakat,
össze töröm
a táruló kupolák alatti
oltárokat,
legyen törmelék, kőkacat,
amit Ti valaha értéknek hittetek,
-- a rombolás végül úgyis
lázadássá nemesül...