Boldogtalan hazám,
a feszült idegek korában,
hány kígyó eszme sziszegett
csábos eszközével téged már körbe?
Ki maradt hű hozzád
Lucifer-érveit hallgatva?
Ki ad még vért tüske-koronás szívednek?

Hát hiába volt fiaink torka-szakadt lobogása?
S forradalmuk lávafénye miért halványul?
Ki az, ki törtetések dzsida-erdejében
vágyik még arra
élete a nemzetnek példája legyen?

Keresztet-vető hitedet ki védi meg?
A húsvéti harangok hármas halmaid fölött
kihez szólnak? A régi-új gyalázók,
öklelő homlokukra vettek megint.
Azt mondják nevedet felejtsd el,
kőbe többé ne vésd!
Ravasz hadicseleikkel dicsekednek.
Mi lesz, ha a jelen herélt erkölcseit
eltaszítanod többé nem tudod?
Mi lesz veled, ha a pénzurak adószedőiket
újra rád küldik?
Ha nem éltet a három szín, a kereszt jele,
s többen lesznek kiknek
a korona csak múzeumi trófea,
lesz-e még nyugalom és hely azoknak
kik magukat magyarnak merik nevezni?

Kitelt vetésed java kit táplál ezután?
Múltadat szaggató szelek elől menekülve
dicső emlékeidből mi marad?
Mit őriz a pergő homok?
Kire számíthatsz, ha segélykiáltásaid
a néma falakról visszaverődnek?
Mivé leszel, ha kékült száddal
már szólni se tudsz?
Ha lelked a híg homályban
messze repül?
Ha a térképről,
egy halotti arc
néz majd vissza rád?