Python, a déloszi sárkány legyőzése után,  
Apollón büszkeségében eltelve,
– vagy csak unatkozva,
fene se tudja, mit hoz a holnap –  
meglátta Erószt,  
amint görbe íját éppen felajzza.
– Pajkos gyermek,
mi dolgod e hősi fegyverrel?
Nem a te kezedbe való az.

Cornelis de Vos (1584-1651) flamand művész
Apolló és Daphné című festménye

Aphrodité fia csak nevette,
csibészen ránézett
a költészet istenére,
látta rajta megunta már
bámulni istennők keblét,
s így szólt.
– A te nyilad mindenkit,
az enyém, meglátod,
téged győz majd le.

Daphné nem mindegy
milyen ruhát veszel fel,
és hogyan viseled,
mikor a nap már borongva jár,
nem mindegy hol sétálsz,
s kihívó járásod akaratlan
kit simogat. Fogad meg hát 
az  Olimposzi Istenek tanácsait!

Mikor Daphné ifjúsága
száz illatával feléje lebbent,
s látta a szél, hogyan játszik,
verseket idézve, omló fürtjeivel,
a hős rögvest szívlovaggá lett,
és szomjasan nézte a lány égő ajkait,
mosolyának kristály forrását.
– Nyílj meg, nyílj szét,- suttogta maga elé.
- Hadd haljak öledbe.

Lám-lám az ösztönök hajnalán
az isten is csak ember.

Ne hidd, ami csendes vizek
hullámain, álomszárnyon ringva jön,
s a pillanat hatása alatt bontja ki habjait,
az mind ártatlan, s tiszta zenei ütem.

Nympha futott, vér serkent ki lábából,
s a hűs forrás eldúdolta neki utolsó dalát.

– Állj meg, ne félj tőlem!
 Nem tudod? Zeusz az én apám,
Delphoi földje, Kláros, Tenedos és Patara
nekem szolgál,
a dalt s lanthúrt én hangolom egybe1.
Értsd meg, nélkülem fele
vagy valaminek, csak teremtő testem
tehet egésszé. Ne fuss előlem!

Egyiket a hatalomvágy,
a másikat a félelem tett fürgévé.

Mindig légy éber,
nézz gyakran a hátad mögé.
Olyan cipőt vegyél
amiben könnyű futnod!
Ismeretlen környékre nem menj!
S mindenek előtt
járj önvédelmi kurzusra!

Ha a tilalmak hiába zengnek:
mérges nyelvek szitkai
azt mondják majd, bajod
a te hibád volt.

Az üldözőt vágya szárnyai röpítették.
Lehelete már a leány elomló fürtjeit érte.
– Segíts Föld anyám, - sikoltotta Daphné.
Hangja a szelek húrján messze borzongott.
– Csúfítsd el vesztemet okozó szép alakom!

Érdekes nem a főhatósághoz,
Zeuszhoz fordult segítségért.
De az is lehet csak babonásan
félt nevét kimondani.

Mindenesetre kérése teljesült.
A nympha DNS-ének átírása
azon nyomban megtörtént.
Egy vékony ér a fiatal faháncs alatt
a lány lágy kebleit rejtette,
haja lombbá, karjai ágakká változtak,  
válla vonala a törzsben
omlott el, s lábai, mily varázs,
gyökereket eresztettek.

Szűznek egy percnyi győzelem
egy isten felett örök vagyon.

Apollón utolérte, de át nem ölelhette,
igaz, a frissen nőtt kéreg alatt még érezte
a lány keblét, ahogy utoljára megremeg.
Csupán ennyi jutott neki a remélt gyönyörből.
– Ha nem lehettél az enyém, babérfám leszel.
Örökzöld leveleidet, csókjaid  pillangóit
homlokomon őrzöm majd.
A győzelemhez szokott hős, merő szokásból,
valamit mégis birtokolni akart.

Daphnét simogató szelők vigasztalták.
Felhők fénylő könnyei hulltak rá.
Emlékei maradtak ködbe nyúló
bozontos képek, vagy a fa hasadékait
kitöltő tömítőanyaggá lettek.

Sose tudta meg a férfi-isten álcája
mit takart, és mitől menekült meg.

Költők, ha babérkoszorút tesznek
homlokotokra, Daphné emlékét idézzétek:
mintha élete értetek lett volna.
Apollón meg maradjon szoborrá
öntött bronzalak.

1.Egy sor Ovdius Átváltozások című művéből