A vonat rohant, menekült
a vastag sötétségből,
a napfelkelte
szédülete vonzotta,
hajszolta magát,
más akart lenni,
szabad és győztes,
aki utoléri és elfogja
a nyújtózkodó
sugarak,
a hajnal nélkülözhetetlen
kellékeinek valamelyikét.

Befúródott
az izzadt ormok közé és
suhant velünk
tovább
a hintázó tájon át...

Mindenki talpon volt,
azok is, akik az előbb még
a plüss üléseken az álom
rejtett ajtójának túloldalán
ősállapotuk földjén
botorkáltak.

Az ablak előtt egy nő állt,
csomós erek mutatták
lábán nehéz évei nyomát,
karján ezüstszemekkel figyelő
kisgyereket tartott.
Teste ellen
sokat vétett
férfi furakodott mellé,
tudta szíve
sebesen dobog majd,
mikor a fák közül
kibukkan, amit annyira
látni akart.

Huzatos hétköznapok
után az utazásra költött pénzt
a bekeretezett pillanat
kiszínezett arcának
kell kiegyenlíteni,
azt hisszük egy
elmosódó körvonalakkal teli,
se nem múlt, se-nem jövő idejű
képpel kivonhatjuk
jó vegyészként
a rejtőző változatlant,
és elraktározhatjuk
az enyésző látnivalót örökre,
(vagy legalábbis egy
albumba, amit
aztán a szürke monotónia
napjaiban elfelejtünk elővenni.)

A kíváncsiság náthaként terjedt,
egymás mögött ágaskodva
próbálták a néznivalót kifaggatni.
Látni akarták
a megállíthatatlanul keringő
habok libegő szárnyait,
hullámok közt
az éneklő delfineket.

A kerekek muzsikája
dobolt tovább,
de a becézni való nem jött.
Pedig a lombokat rezegtette
már a víz felől
igyekvő szél,
sejtetve közel van.

Mégsem látott belőle
a bámész szem semmit.
Hiába nyújtogatták
lázban lobogva
az ablakok előtt tolongók
nyakukat,
az elsuhanó fák zöld
sűrű szövetén át
nem nyílt ki amit vártak.

Újabb és újabb
szikrázó sziklák,
alagutak sötétéből fénylő
bazalt-templomok,
hegy-tornyok közé
rontott a vonat,
de a kékség késett.
Mielőtt az örök színpadra lépett volna,
kérette magát,
(mint Honthy Hanna, hogy
nagyobb legyen a hatás).
…............................................
Egyszer csak ott volt mégis.
Ott volt
a föld szentelt vize,
keretbe fogva
a felhőkkel bepamacsolt éggel,
mozdulatlanul, messzeségbe nyúlóan,
és ráadásnak, mint egy giccses festményen,
amit a mólókon árulnak
az alkalmi festők olcsó szuvenírnek:
nap aszalta fehér vitorlásokkal
volt tele szórva.
(Hidegen gúnyolhat az ész ezen
az avítt díszletek közti
múlt századi rendezésen.)

De hirtelen eltűnt, mintha csak egy
villanásnyi öröm,
nem valóság lett volna.
Bújócskázott velünk.
Egy-egy pillanatra lopta csak magát
elő, senki se élhette ki ámulatát.
Várnunk kellett, hogy teljesen
megmutassa nyugalmas szépségét.

Aztán jutalmul,
mint üveggolyót a gyermek
kaptuk meg a végtelent.
Sima és csendes volt
a Teremtő által pingált képeskönyv:
a távolból is tapinthatóvá vált
az örök jelen,
a nem változó-egy.

Sós kiteljesedése megrészegítette
az utasokat.
A leeresztett ablakokból
integettek feléje,
kedvükre nézték,
látványában fürödtek meg,
mert
hullámzó hevülete továbbra is
elérhetetlenül messze volt...

.A vonat minden erejét
összeszedve futott,
falta tovább a távolságot,
akart valamit,
valami végsőt,
ami a hosszú utazás után
beteljesülést ad:
elérni az utolsó állomásra,
és megpihenve csendben nézni
amint az ég kékítője
újra és újra
összecsap a tenger színével.

2012