A friss lap még nyomdaszagú,
telis-tele bölcs és érett képletekkel,
őshonos virágok,
jóllakott csillagok képeivel.
Okos ábrák, meredek görbék,
szabadon keringő űrhajók,
a vasalt ismeretek terítik be
panasszal teli színes éveimet.

Szárny nem emel, mikor
idegen szavakkal teletömött,
zápor-vert kéziratok gyötörnek,
fecsegő sorok szikla-torlaszain
kell átjutnom.
Hűséges grafitvégű szerszámommal
teszem dolgomat,
próbálom az eltorzított-igazat a
konstans-hamistól elválasztani.
A szomszéd szobában
falánk írógépek kattognak,
kergetik egymást az indigószínű betűk.
Így éljük nemes szellemek nélkül,
elhazudott tények, betiltott
JÖVENDÖLÉSEK1 idején,
dölyfös kutatók flekkjei közt,
derűs pesszimizmusban,
mindennapjainkat.
Tördelt ellenszegüléseinket
a söröző gyóntató asztalán
valljuk meg, soroljuk
az ideiglenes bejelentővel
nálunk lakók bűneit.
Mert jobb, két emelettel feljebb,
a redakcióban2 csendben lenni,
hiszen nem tudhatjuk
kinek lett puha közülünk a kézfogása,
vagy ki lapul az íróasztal alatt?
(Csak sejtjük: valakinek jelentenie kell.
Rólunk is.)
Kik óráinkat lecsatolták,
helyünket a világatlaszon,
jó előre kiszabták.
A rejtett tartalom a sorok közt dúdol,
a koccanó vérrögök hallgatásra intenek.
Az esendő történelmi emlékezet
festett eget von fölénk.
Két kiszáradt kezünk egymáson pihen.
Mozdulatlan.
Az üveg mögötti tározókban őrzött
hősvilág, a korona és a jogar
hosszú álmukat alusszák.
Biztos-bizonytalan korszakunk
marad tisztító vészjelek nélkül.
Csak kerülő úton,
az óceánon át jönnek
a vörösön izzó mérőműszerekről,
a fémez ízű3 levegőről,
Pripjaty hánytató pokláról
a feketén zümmögő hírek.
Csernobil eltagadott
sugaraiból egy kortyot mi is kapunk.
Biológusunk hiába sikolt,
a buzgó hatalom hallgat.
S mikor följön az újnak hitt nap,
és ami eddig zárva volt, most kitárul,
az üszkös múlt és a ránk szabott jövő
nem békül össze.
Jobbról is, és balról is
kelleti magát a sok hamis ajándék.
A szavak sűrűjén elakad
az áram ütött valóság,
s mindent elnémít a szájbőgetés.
Az utolsó címlapon, könyörgőn néz rám,
az elvirágzott idő hálójába
dermedt Kő-Krisztus.

1 Nagy Gáspár: „Ne féljetek…!”
2 A latin eredetű szót régebben az újságírók gyakran használták a szerkesztőség megnevezésére.
3 Az egyik tűzoltó elmesélte, milyen érzés volt sugárzásnak kitéve lenni: "fémes ízt éreztem a számban, és mintha tűvel szurkálták volna az arcomat.". (Wikipédia nyomán)

 

Scroll to top