Bűvészjelre vár
a megelevenedő Idő.
Nézni alig merem a fekete-fehér,
ugráló, szerteszét szaladó
képkockákat.
Vonz és taszít,
amit irtózó, csodálkozó szemem lát,
de nélkülem maradna minden
régi, emléktelen.

Hangok nélkül is
kezet nyújtanak
a megviselt, eleven tárgyak.
Ledőlt szobrok,
csöndbe-hullt,
mélybe húzó tegnapok.
Szélütött sapkák.
Züllött kalapok.
Napernyők.
Szíjak közé
szorult egyenruhák.
Előkelő, úri öltözékek,
alázattal viselt,
földet söprő
százfodrú szoknyák.
Hajköltemények.

A világ négy sarka felé
futnak az elhasznált,
ódon világ kellékei.
Nádfonatú széken
matróna kövéredik,
hervadás a fülledt-szép
látszata mögött.
Nézésem menekíti ki

néma vesztegléséből.

Szaggatott, szaggatott
mozdulatok.


Menetelő katonák.
Sáros lövészárkok.

Tarkón lőtt sisakok.
Torkolattüzek.
Potens ágyúcsövek.
Bombatölcsérek.
Engedelmességet
megtagadó fegyverek.

Kivégzésükre váró
bekötött szemű elítéltek.
Múltjuk, ha volt sincs már,
s másnapjuk is hallgat majd.

Júliusi, derűs ég alatt
temetetlen tetemek hevernek.
A Mindenség egy-egy darabja
tűnt el belőlük. Füst és csend.
Lelkem hiába lehelem a képsorokba.

Szaggatott, szaggatott
mozdulatok.


Egyszer volt, hol nem volt
lányok. Kurtizánok, lotyók.
Ruhában is meztelenek.

Papírpénz arc csiklandozza
ujjam begyét. Irigyelt rongy,
s lesz értéktelen
hamu halom, ha elég.
Tarka cégérek.
Átkozódó plakátok.
Fáj a szemnek a rossz.
Álmélkodó porcsíkok.
Hadra gyűlt betűk.
Hamis hitek.
Hanyag kézfogások.
Mély meghajlások.
Erőltetett mosolyok.

Bölcs és buta árnyékok.
Kevés az egy.
Szélkakas táncol.
Egymásba olvadó,
párásodó szemek.

Markolatig merült kés.
Néma zokogás.
Aztán filmszakadás.
Csuklóra pattanó bilincs.
Éji bogár.
Pergeti napjait tovább
a vágy.

 Szaggatott, szaggatott
mozdulatok.


Egy szökőkút vízsugarakkal
játssza víg dalát.

Felhőt átütő alvadt vér heve
becézi a fölingerelt virágok ölét.
Villognak, peregnek elém
a régmúlt horzsolatai.

Szikrázó jelek, a teremtett
képek közé űznek.
Kőbe faragott áhítat
néz rám meredten.
Bódult lengő harangok.
Szenteket sugárzó ablakok.
Tömjén füstölőt lóbáló papok.
Fájdalmas szűz képét
vivő oltárszolgák.

Szaggatott, szaggatott
mozdulatok.


Vén tölgy álldogál
a határtalan síkságon,
magányosan.
Ágak, halk kezek.
Kényes, úri madár
ül a csúcsán.

Egy árva fűcsomóra ül az öröm.
Szorgalmas méh az illat szívén.
A vízbe szaladó gyerekek előtt
a nyár lobog.
Édes kis gödröcske
a gyerekarcon.

Város képe,
feltáruló változások sokasága.
Álmos vicék.
Kitárt ablakok,
Csapkodó farkú utcák.
Fut, fút a világ.
Trappoló lovak.
Fiáker. Kávéház. Szivarfüst.
Szélesre tárt g
yárkapu,
fáradt munkások lüktető sora.

Terhes kényszer, szigorú küzdés
nem múlik.


Életet MUTAT minden
szaggatott mozdulat.

Penge él vonul
a csukott szemű hold előtt.
Lappangva gyűlnek az
éjszakai ráncok.

Diribdarabra szakad,
ami volt és már nincs,
de a néhány kockányi szünet,
csalóka fehér fény csupán,
hiszen máris peregnek elém megint
az időtlen tárgyak,
a mozgó néma hajdani alakok.
A túlvilág szelíd, könnyű keze
átnyúl hozzám, az élőhöz…

Akit érdekel itt megnézheti  az utolsó magyar király koronázásáról készült némafilmet: https://www.youtube.com/watch?v=v1epFnZbENo