Nincs a szépségnél pusztulóbb,
könnyebben illanó dolog a világon.
Húsunkba vájnak az évek,
a kérlelhetetlen ráncos alkonyat
lassú árnyat növeszt ránk.

Az idő kéretlen ecsetvonásai festik át
az isteni remekműveket¹.
A romlás virágai terítik be
a kísértő bíbor tüneményeket².
Az évek bizony telnek, gyorsan,
és egyáltalán nem észrevétlenül. Nem ám.
Játszani a fiatalt, mutatni mást,
csalni, életre kelteni a csöndbe-süllyedt
tegnapokat – lehetetlen.
Szerencsére minden nap csodákra ébredünk,
mert mindig születnek frissek, bűnre csalogató
kényes szépségek. Lesznek nők, asszonyok,
kik áhítattal töltik el a vágyakkal
rájuk tekintő szomjas férfiakat...
...és mindegy mit vesznek fel, mert miden
ragyogó karcsú termet igazi,
végső, királynői díszruhája a meztelenség³.

Francesca Woodman: Önarckép, 1976

Nekünk, Utolsó Bölényeknek, ez lenne a vigasz?
Dehogy, mélyen meghajlunk előttetek.
Köszönjük, hogy láthattuk selyembe bujtatott,
lágy íveiteket, kemény almáitokat,
a sok kicsi kincset,
a blúzokba rejtett keblek málnáit,
epreit, a karcsú derekakat,
a pisze orrokat, a vallomásokra
éhező füleket...
...és higgyétek el,
ez az áhítat a végső percig megmarad.
S gyenge hitem szerint,
mikor a sötét vagy a fény, ki tudja mi,
valami új lesz csak a miénk,
nincs idő, tér csak üdvösség,
s az űr küldi hűvös csókját ránk,
hol álmaink időznek ott is járjuk majd,
folytonos gyönyörben,
az elmerült bűvös látszatokkal,
végtelen köreinket...

Eifert János: Zsófi vörös drapériával, 2014

1Szabó Lőrinc: Hervadó asszonyok
2Charles Baudelaire: Kárhozott asszonyok
3Weöres Sándor: A nő