Kékben és
narancsban villódzik, egy
ideig lóg a szálon, imbolygó szánalom
tartja, majd ketté osztódik, alakítva változik,
a gyermekből felnőtt lesz, aztán leválik, és az óvó értelem,
a friss lég áramlatai dajkálják tovább, s kevesek társaként
folytatja felnőtt útját. Gazdag színeket mutató, tehetséggel teli
kicsi és nagy testvérei követik, szivárványos üvegkastély^1,
akaratod adta szellem és forma mind. Ha győz benned a szusz,
és sikerül óvatosan nagyra fújnod, benne arcod tükörképét is
felismerheted. Kíváncsian követed teremtményed útját, és látod
ahogy rátalál egy kedves kezére. Dalol, integet, talán csodálja az
eget is maga felett. Mennyi hév, mennyi öröm. Búcsúzás és sírás.
Viaskodik, aztán szenved, ahogy Te is dolgos napjaidban, míg
szíved utolsó körét véreddel le nem futja. Percei robbanó
delén egyszer csak elpattan, könnyezel, bőrödön érzed
a hártya foszlányainak finom permetét. Rövid
volt megismételhetetlen ideje?
Lehet, de legalább:
„Míg tündöklött,
addig élt.”²