A színészek most némák,
a direktor halk hangját lesik.
Még nem tudják
esténként más testbe nőve
mivé lesznek, s a siker
kire nyitja majd szirmait.
Kihull hamar,
a díszletek jelenéből,
ki jeltelen marad.
A plüss-színű homályban
a szereplők szemlyukas maszkjai
még keresik szerzőiket.


Képtalálat a következőre: „színházi maszkok álarcok”

Forr a csönd.
Hitünk foszlik könnyű léggé,
elveszett világunk zászlaja
meg sápad tovább,
sebéből nem leng bocsánat,
marad csupasz színpadi kellék.
Ravasz tekintet, lágy bánat,
üres mosoly.
Egy elvirágzott színésznő
nyílt gőggel ragyog.
Nehéz, édeskés illat veszi körül.
Királyként néz körbe
a nemzet színésze
arcán a vonalak elomlanak.
- Remélem kapok főszerepet végre
én is? – dohog egy fellobogó arc.
Ne búsulj, alakítás az is, ha hallgatsz
- nyugtatja a mellette ülő.
Szavai átlátszón terülnek szét
a karszékek hajlatain.
Csak vállat vonj, ha bánat ért.2
– teszi hozzá egy másik teátrista
a klasszikus vigaszt.
– Szoktasd füledet a csendhez!
– Múlt és jövő végtelen,
csak a mára gondolj,
a többit bízd árva Istenedre!
Nyelvünkre könnyen lefordítható
kisszerű látomások kallódó alakjai
ágálnak majd a szín falai közt,
hogy nagyra tátott vöröslő sebeikből
esténként ócska
szidalmaikat küldhessék felénk.
S velünk, kik más nyelven értenek, mi lesz?
Ti szomjas nézők várjátok türelemmel
az igazi költészetet,
amikor a világ szűk burka megreped,
és a felhúzott függöny mögött,
téboly helyett,
a jó remény némítja a jajt.2

1 Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres
2 Shakespeare: Sok hűhó semmiért
3 Szabó Lőrinc: December közepe