Ereimben a vért
a kerekek csattogó
ritmusa kergeti,
képhalmok, néma alakzatok,
kubista vásznak, színek,
izmos oszlopok,
rongy árnyékok világolnak elém,
rozsdás hidak,
golyó ütötte házak,
dühös állomások,
hunyt falvak, mogorva városok
pergő képei
járják be agyamat,
élők fonnyadt testekkel,
fájó, keserű szavakkal
keverednek össze,
tört tükrökben
maszkok vigyorognak.

Hátrabágyad a fejem,
hálós szemem
zsilipén át zuhognak belém
a gyötrelmes képsorok.
Meredt tekintetű asszony
rekedten nevetgél,
csúf sárga fogai
züllött mosolyra villannak,
ördög-szántotta hegy
mélyéből boszorkányok
rajzanak ki,
hallgatom alvilági
szitokfoszlányaikat,
verejték-ízű
félelmem hullongó
gyűrött lapjai
körülöttem kavarognak,
vércse vijjog,
mintha valami végzetes
hírhozó volna,
barlang mongol torka
énekel,
szuronyos fenyők űznek,
hintázó tájakon,
sikamlós árkokon gázolok át,
szélfútta folyók vize felől
fuldokló, jajgató hangok
érnek utol,
irtózva nézem
a mély-vízbe zuhant testeket,
a fák is sírnak,
könyörögve emelik
karjaikat,
felüljárók alatt, folyók felett
robog vonatom,
sziklák kőszemei követnek
az alagutakba,
múltam arcaival teli
ablakseregek futnak
az ellenkező irányba,
egy fiatal férfi tar koponyája
fénylik, száját
összeszorítva tartja,
a másikban egy öreg ember
mélyen ülő szemei
néznek rám üvegszerűen,
cigarettájának parazsa felizzik,
mellette egy asszony áll,
szája körül kemény ránc,
fekete fátyolos kalappal a fején,
a kerekek különös zenéje
gyászszólamokat formál.
Borzongató
porzó virágok bódítanak,
fullasztó liliom,
szemérmetlen rózsa,
és a halk ibolya cirógatja
cimpámat,
parfümök piano illatai1
vezetnek,
égett hús szaga űz,
utolér
a szántóföld eső utáni
tiszta levegője,
egy püspök füstölőt lóbálva
a tömjén sűrű ködét
küldi rám.
Nagy köteg
színes léggömböt tartok
kezemben, szemem szárnyaival
emelkedek, testem is repül
a piros cserepű háztetők fölé,
rezgő sugarak
arannyal hintik tele a láthatárt,
alattam hullámzanak az utak,
a kémények szédítő rengetege,
a galambok lakta,
gótikus templomtornyok.
A fakó égbe lidérc-láng vegyül,
lápország felett siklok,
kísértetek járják körülöttem
különös táncukat,
nézem a közelgő vihar szörnyeit,
a gyáva tájra zúduló vízoszlopokat,
ott ázok én is, madárijesztő vagyok,
kétségbe esve küzdök a széllel
a napraforgó-arcok között.

Feszült tagokkal fekszem,
hiányod ordít,
fénytelen ablakom elé
sötét árny repül,
felnyitom
pilláim néma függönyét.
Poe szobor-merev hollója
les szobámba,
s csőre átkon károgja:
"Soha - soha már!"2
Félrever szívem,
harangja ébresztget,
az égbe-rontott képzelet,
és az e-világi jelek tára,
a nyugtalan és a friss,
a szelíd és a fenyegető
egybeolvad.

Hamis ami mozdul,
dőlten tarka hangot ad,
a tárgyak többé
védelmet nem nyújtanak,
beteg vagyok,
álomtalan, fáradt és öreg,
szenvedélyem őszül,

"Soha - soha már!”
- hangzik újra üresen,
a holnapnak
mégis helyet szorítok
ágyamban,
és várom türelemmel
a kitakart arcú időt,
a határtalan
réseiből a biztató jeleket,
az égre dobott békés
reggeli Napot.

1Babits Mihály: Szagoktól, illatokról szóló tanulmányából vett szavak
2Edgar Allen Poe: A Holló (Tóth Árpád fordítása)