Aranygömb lebeg
a magasban
körökből, foltokból font
alakok,
gyönge ködbe fúlt
képek sejlenek fel,
talpam alatt a jelen,
két idősík
közé szorulva lüktet.
A parton
régi nyarak tanúja hever.
Térdre kényszerített évek haragjai
marcangolták szét bordáit.
Itt-ott még látszanak
hús nélküli cettestén
a vörös festéknyomok.
Madár vagyok, vízre szállok.
Evezőm nagyot csobban,
a táguló gyűrűkre,
a szürke tollú napokra,
V alakú vonalakat,
fénylő redőzeteket húzok.
Ládába tett kinőtt, tarka ruhák,
gyűrött, kopott évek,
egy hirtelen fölkúszó higanybél,
értelem nélküli mondatok,
mozdulatok némajátékai,
vagonok, vérfoltos ingek,
meggyalázott asszony-ölek,
tér-kimetszések,
síkok, mezők, terek,
mint csönd a csöndben,
torlódnak egymásra.
Ne sajnálj, hiszen még élek!
A vásznamra vetülő
vékony vésetek képeit,
a mély kék égen
füst nélkül lobogó láng jeleit
próbálom megfejteni.
Gondolj majd rám derűvel!
Emlékezetem tűnt
időkkel enyeleg,
ólombetűket tesz rám.
A szenvedésekkel
teli kiáltások riogatnak,
mintha egy álomból jött festmény
alakjáról kavarognának
viharzón elém.
A fények játéka
a szürkébe váratlanul
zöldet és sárgát visz.
Villamoson ülsz,
a háttér nem látszik,
arcodat sokszorozza
a tükröződés.
Tekinteted engem keres.
Felismersz még?
Vágyakozva végigmérsz,
várom veszett
étvágyú csókjaidat.
Arcomat temetem
teremtő tájaid
dombos árnyaiba.
Álljon meg a Föld,
a fák ne nőjenek tovább!
Legyek hát mindig a tiéd,
a naptár-napok teljenek veled
ezentúl rossz hírek nélkül.
Szoríts merészen, mint a kést1
vérünk kicsorduljon,
legyél újra és újra a boldog győztes,
szoríts magadhoz egészen.
Mint éhes vad,
futok, a végső fáradásig.
Rohanok
előled, érted, veled.
Nevess! Nevess!
Süppedő szőnyegbe
fúlt sápadt szenvedéseim lépteit
hallgatom.
Ott a hűs pihenőben
is várlak majd türelemmel
a pulzáló csillagok között.
Maradj mindig az enyém!
Égi másodban is társam
leszel, ecsetvonás
a közelgő fényben.
Szőkén,
ruhádon harmatos virágokkal
festelek meg.
Beszélj! Beszélj!
Te vessél véget
tétlen magányomnak,
arcod legyen a Napom a
vágyott pezsgésben!
Megint együtt leszünk,
ott, ahol a fény tartja hatalmában
a szunnyadót,
ott élünk majd együtt
a születő új hazánkban...
Altass el kedvesem!!
1. Ezt a sort Pilinszky János Tilos csillagon című verséből vettem.