A pillanat, ami éppen
járja szemem előtt
furcsa táncát,
viszi lomhán a jelent,
hajtja az itt és a most
tenyérnyi üzenetét
a magasba,
aztán valami mégis a földre löki,
– s múlik el,
marad mozdulatlan.

Vajon mivé lesz?
A ködbe fúlt világosság,
a szemhunyás után
hová tűnik?
A kép képre íródik,
ami megtörtént eltűnik,
por, korom, s ami még látható
derengő mélységbe hullik.
Az eleven szégyen
testbe zárva hallgat.
A távoli tenger hiába énekel.
A tegnap szál virág,
mit már letéptek.1
Hervadtan hever.
A kimondott szavak
sírdogálnak egy keveset,
aztán fekete rögök közé
keverednek, hiába vágynak
a kék világba.
Múltam tükröm mélyéből
néz gyarló örökösére.
A távlat csalóka,
ami szép megcsúnyul,
a rút ránca kisimul.
A hűtlen tegnap most
keres társat,
de magában marad.
Kavargó leveleit veti rám.
Amit éppen átélek
megvénül hamar,
szétmállik, kihull kezem közül,
megfogni többé nem tudom.
Összedermed, üteme kihagy.
Kerengő kiáltása
a messzeségbe olvad.
Vissza nem repül.
A most marad kapu
ég és föld között,
vize visz, elsodor, szele
borzolja hajamat,
felhője köhögtet,
villáma ragyogtat.
Még a régmúlt
nyirkos leheletét fújja,
a tegnap fásult szokásait
élteti tovább.
Fehér a haj, a pupilla tág,
holnapom hó fútta távoli táj.
Kitör a vulkán,
hegyre rót vörös ránc lesz.
Ami következik,
a fülledt és sötétlő
függöny mögött felsejlik,
a névtelen, tárgy-nélküli kép,
nem fárad, türelemmel vár.
Jelenem az ős-forrásból
táplálkozik
.
Most ablakot nyitok.
Karjaimat kitárom.
Az ölelő égből merítek erőt.

1Federico García Lorca: A sejtelem

 

Scroll to top