Hajnal kergeti, sötét dajkálja,
gurul az égen a tűzgolyó.

Miért nem gondolsz
az utolsó lépésekre,
a napra, mikor nevedet
a némaság szalagjára hímezik,
mikor visszamaradt tested már csak
bomló anyag, semmi más,
s kitakart lelked az ítéletre vár.

Miért nem gondolsz
a megőszült évek nehéz próbáira?

Emlékezz vissza,
mikor utálkozva léptél tovább,
ha egy aggastyán kinyújtotta feléd
kezét, melyen mint
dermedt piócák dudorodtak az erek.
Nem várt tőled mást,
csak egy simogató mosolyt.
Miért irtóztál tőle
mikor visszanézett rád?
Talán azért, mert
ráncaiban agg arcodat láttad már?

Hajnal kergeti, sötét dajkálja,
gurul az égen a tűzgolyó.

Most még viháncol veled az élet,
pedig hamar elér, mikor
az éj vastraverzeibe záródsz,
és nyitott tenyereden átpergő éveid
rád hengerelik az öregség jeleit,
szépséged letörlődik,
mint foncsorát vesztett tükrödből
kicsiny világod.
Nem vonz meleg ágyba
a puha bélű barackként lüktető vágy sem.
Tág ruha takarja hegyeidet,
ritkás nyírfa-erdőd kiszáradt völgyét.
Iszap aljára ülepednek emlékeid,
sírnak benned madaraid,
s csontjaidba költözik a tél.
Jönnek a keserű hónapok,
mikor úgy érzed,
mintha egy hosszú tévedésben
tartaná valaki tested,
és arccal lefelé fordulva
csak fájdalmaidból tudod, még élsz.
Mikor várod már, hogy kivonódj magadból,
és a légben lágyan eltáncolj végre oda,
ahol minden éhség és szégyen elcsitul1.

Hajnal kergeti, sötét dajkálja,
gurul az égen a tűzgolyó.

Lassan leszakad rólad,
mint koldusról a ruha, minden máz.
Fölszedték mögüled a síneket.
Egyedül maradtál.
Gyengén pislákol benned
a vakarcs élet.
Álomtalan ágyadban heversz,
imbolygó arcok vesznek körül.

Gyanakvó és gonosz leszel azzal,
aki segíteni akar rajtad,
irigyen nézed, mert tudod él még,
mikor fölötted már tornyosulnak
a szomjazó virágok.
Ezüst hajszálaidat csomókban szeded ki
esténkén fésűdből.
Csak magadtól tudsz kérdezni,
szád mintha homokkal volna
teletömve, öröklött szavaidat
sem tudja már kimondani.

Avas fényképek között matatsz,
önmagaddal azonosíthatatlan
ránctalan arc néz rád,
te voltál az, aki mohón itta a lángot,
kinek gesztenyeszínű fürtjei lobogtak
a szélben, s aranytollú madárhang
szállt a torkából.

Hajnal kergeti, sötét dajkálja,
gurul az égen a tűzgolyó.

Mi mindent ígértek neked,
s Te mi mindent ígértél másoknak.
Mi lesz a sorsa a sok ígéretnek?
Ahol senki se tudja ki voltál,
s éltél-e egyáltalán valamikor.

Vigasztaljon, úgy tűnsz majd el,
mint álmod ébredéskor, mikor
elmerül a lélek mély-világába.
Mint mindenki, Te is
é
szrevétlenül lépsz majd tovább.
Ki tudja mivé leszel?
Talán gyenge fény az űrben.
S egyszer majd hazaérsz....

1 Charles Baudelaire: A nap vége

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Scroll to top