(gondolatok evés helyett)
Az asztal nagy, díszes ravatal.
A szemfedő-terítőn
csupa fonnyadt, haldokló növény,
letaglózott, áldozati állat.
Az evésen jár déltől estig,
estétől reggelig, az órát figyelve,
mindenkinek az esze.
Giuseppe Arcimboldo (1527 – 1593) olasz festő
képe II. Rudolf császárról.
Mintha az emberi érintkezés lehetősége
túl nehéz volna a vállunknak,
és az étel pótolni tudná
éhségünket az óvó mozdulatok iránt.
Mások életével
csak őrlő fogaink zaja köt össze minket.
A vad állkapcsok között születő
mámorért önként lemondunk
a valódi ölelésről.
A meddő bölcsesség,
az erényt és a bűnt, egybefőzve tálalja fel.
Félünk, hogy valaki bepillanthat
álarcunk mögé,
északi szél vágtat felénk,
ha kérdést tesz fel valaki.
S a válasz kihűlt levesként
– marad a tányéron.
Az emésztés lusta elernyedésének perceiben,
a jóllakott ragadozó bágyadt szemével
nézünk a másik arcába,
vesszük észre, hogy ő is létezik.
Beszéd helyett a szájakból
csak fonnyadt rózsa száll,
s mint vastag smink rejtenek el minket
a társalgás lankadt témái.
A falánk napok fiesztája
az észt dobja prédául a bikának.
A rágás, a nyelés az elsődleges.
A lélek elakad a torokban.
A gondolat vízbe fúlt csillagok
raja marad.
Nyíltra tágult szemekkel követjük
a falatok útját a kitárt, befogadásra kész
pucér ajkak között, bámuljuk, hogy harapják
a fogak a kemény húsokat.
Hunyt szemmel szívjuk be a sültek,
a mártások fölényes illatait.
A fűszerek az összeesküvők.
Kacag a szemünk,
mikor elmerülünk az evés barbár örömében.
Múltunk merész bűneit idézik fel
az egymásba olvadó fölséges ízek.
Minden más kívül esik látóterünkön.
Kezünkhöz nő a kés és a villa.
A kalória kába örömével öljük magunkat.
Az evés önhitt kacérsága elringat,
meggyőz, elragadtatást csihol ki belőlünk.
Jóllakva, a tompa tudat üres kábulatában,
akaratunk, mint a pára szűz szele
a napos mező felett, úgy száll el.
A kínálás előírt tánclépések sorozata.
Árulást rejt, az angyalarcú ravaszság
kísérti meg hitünket.
Felesleget unt súlyként tűrni tanít.
Mire felocsúdnánk,
kilóinkat szaporító szokásunkból,
ránk nőtt rút hasunktól,
megválni nem tudunk.
A nappalok sivárságát
a jóllakott test zsibbadása feledteti.
A konyhapult az oltár, a Séf a Főpap.
Az Evés Istene lusta fényt von
a vendég asztala köré.
"Kész! Tálalva!”
A jóllakottság gyönyöre
taszít minket a lejtőre.
Ha egy-két napig állja is
a naiv test a próbát,
az étkek rutinos csábítása
visszasodor minket a régi útra.
Asztalt kéne borítani,
megszokásaink étkészletét törni össze.
Ki kéne lépni végre
a névnapi, születésnapi köszöntők
betanult gesztusokat ismétlődő sorából.
Le kéne leplezni végre az aperitifek,
a durrogó pezsgők álleleganciáját,
az aranyfogait villogó újgazdagok
ordító ostobaságait.
Új napkorongot vonni
a szólam-késdobálók,
az agyonbonyolítók,
a tagadást sokszorosítók elé,
kiknek minden szószéki dörgedelme
megfejthetetlen talány marad.
Kerülni kéne, mint kátyút a rossz úton,
az ételek, az italok
megvesztegetettjeit.
Gombostűre kéne szúrni, mint ritka bogarat,
a strici értelmiségit,
aki meggyőződését fojtja bele
egy pohár whiskybe,
egy véres bifsztekkel hizlalja hazugságait,
és két zsíros falat között
böfögi ki életfilozófiáját.
Itt az ideje a böjtölésnek!
