A semminek látszó tekintet,
a tiszta szellem
üt rést az égen,
űr-fénye itatja át tested
hogy egymásba szője
a lepel rostjait
és az Ember körvonalait.

"Így felelsz a főpapnak?"
Csattant fel egy szolga szava.
Mennyi mélyre futó indulat!
Arcul ütött téged. Szakállad borzára
hulltak könnyeid.
A szőttesre,
a sötét és világos vonaltöredékek,
bal arcfeled járomcsontját vájják.

Gyönge testeden korbács üt sebeket,
lomhán peregnek a percek.
Százhúsz suhintó mozdulat,
gyűlöletvonal
szelte egymást bőrödön.
S a háromágú flagrum nyomai,
mint légbe a síró panaszos hangok,
a szövet rostjaiba szaladnak.

Hatalom előtt a szó néma mindig.
A jámbor nép együttérzés nélkül
néz töviskoronádra.
Sebet vájnak a szúrós vesszők,
vérző ereidet folyatják a lepelbe.

Elestél a karjaidhoz kötözött
patibulummal,
és vállad kificamodik.
A lepel hátoldala mutatja
sérült jobboldaladat.

Látod a csuklósebek nyomát?
Ember már nem lök
többé előre.
Jeruzsálem hóhér-mestere
tudta a dogát.

Átszúrja oldalad egy katona.
A leplen jól látható
a testedből kiáramló
tüdővizenyő foltja.

 Veszett homlokok mögött,
ahogy ma is, mindig a rossz győz.

 A megmásíthatatlan
szab új rendet
egymás kezét fogja meg
vég és kezdet.
S a vásznon ott marad
az örök és a mozdulatlan
Idő jele.

Scroll to top