Libegő, parányi folt táncolt
az Ecce Homo kép előtt.
Talán a villanykörte-napok vonzották,
s röpítették a terembe,
vagy virágnak nézte,
mézes tápláléknak
a festő fájdalmas vonalait?
Nem tudom.

Könnyelmű lénye árván lebegett.
Föl-le szálldosott, mintha
a Megváltó alakja és a római helytartó közötti
drámai feszültség hatott volna rá
ilyen nyugtalanítóan.
Ott rezegtette szárnyait, ahol a képen
Mária éppen János karjaiba hanyatlott.
Céltalan körözött a festmény
mozdulatlan alakjai, az ordító,
kárörvendő, vádoló grimaszok között.
Menedéket keresett.
A csöppnyi teremtményről sejteni lehetett,
ha most elhagyja magát
hamarosan fáradtan hull
a hideg kövezetre, és nem lesz
ereje úja felemelkedni.
A törékeny kicsi organizmus küzdött tovább,
apró lábaival megpróbált
a Messiás megcsúfolt
testén megkapaszkodni,
de egy lágy léghuzat váratlanul a másik
oldalon függő képhez röpítette.


A főpap életre kelt vádló mozdulata sem tudta
onnan elűzni. A váltakozó hideg és meleg
tónusú felületek ismét megtévesztethették,
újult erővel
próbált a múlt terébe jutni.
Aztán, mintha az arcokból áradó
gyűlölet elől menekülne, a harmadik,
Krisztus kereszthalála előtti
perceket rögzítő mű felé repült.
Úgy tűnt a Golgota hegyén álló
alakokat tanulmányozza, lassan
szállt el a néma szereplők előtt.
Talán egy láthatatlan kéz intésére,
a szabadból most langyos levegő
tódult a terembe,
és a pille új utat talált.
A felfelé áramló erő finoman
a magasba lendítette,
és a táncoló,
libegő, parányi élet végleg
eltűnt a homályban.  

Mentés

Scroll to top