Szmolenszk, 2010 április 10.

Ott ült a koronájukat fosztott fák
szívében a pusztult világ,
fagyöngyök között
csupa szétszakadt idegen tárgy,
kerekek fent az ágakon,
lent a géptest széttört darabjai,
megtépett ing, kabát,
a holt anyag görbült, színét vesztette,
zsugorodott, de megmaradt,
az tűnt el
mi teremtett rendet a testben,
készült a jóra,
szemet imára zárta,
gondolatot küldte útjára,
s a látomás után surrant.

Öklömbe harapok.
Pörére vetkőztet ezer kilométerről
a fájdalom szaggatott lüktetése.
Vacogva keresek fogózót,
de agyam üres, hiába kutatok
a szavak között, a hűtlen értelem
nem segít.

Szemem lezárom,
ha már az áldozat nem én vagyok,
hagyom könnyem lefolyjon arcomon.
Hiszen testvéreim voltak,
mint azok mind,
kiket a kaukázusi parancsa likvidáltatott.
Némán ült a rovar vékony szája fölött,
amikor intett,
s mozdulata halála lett
tízezreknek.
(Tudom téged Oszip Mandelstam
sem
kímélt meg.)

A végrehajtók nyomát a fű rég benőtte,
de rémtettük emléke,
mint az őstengeri csiga

millió évig mészkőbe
rejtőzve,
a kollektív emlékezetbe
marva megmaradt.

Bárcsak sohasem történt volna meg
az az eszement gyilkolás.
Bárcsak sohasem jött volna el ez a nap,
mikor a múlt megvillantotta tükördarabját,
finom ujjai közé vette a percet,
s a két idősík
az erdei tömegsírok felett egybe csúszott,
hogy a túlélők csatlakozhassanak
a menetelő lengyel tisztek seregéhez.



Mentés

Mentés

Mentés

Scroll to top