Az ázó sugarakat
szeltem szabadon,
szembe úszva
a látóhatáron
ringó, erejét vesztett Nappal.
Az arany-pajzs
meztelen arca olyan volt,
mint egy színházi kellék
egy klasszicista darabban.
Mögöttem a mészkőhegy
férfias válla a sötétlő
kékséget tartotta,
a naponta előadott tragédiához
nyújtott festett hátteret.
A megkopott kerek tárgy
a végtelen kapujának
díszletében állt, a világítómester
reflektora vetítette elém az utat,
rafinált színekkel
csábított az Alkony Ünnepére.
Mielőtt víz alá süllyesztették
volna a korongot,
a két hosszan elnyúló sziget
között, jelezve
végéhez érkezett a mai előadás,
utoljára még rám villantotta
szemét.
Tudta jól, másképp
elfelejtem holnapig.
Sós ízzel a számban
néztem utána.
Ami előbb még itt volt
máris tegnap lett.
A friss hullámok
az imént játszott
színdarab zárószavait súgták,
és szelíden
a part felé tessékeltek.
