Oláh Tamásnak, Radnótira emlékezve

Magasan leng a kalózlobogó
az üres színpad közepén.
Nézz körül! Kell még színház ide?
Színész – akár csak egy is – kell ide?
Hamlet szavát is elrabolja,
sósavba, háborúba, járványba fojtja és
tajtékzik: csapnivaló főhős
a végszavát vesztő, ripacs valóság.

*
Eltűnt világunk zászlója pedig
félárbócon leng a nyugati szélben.
Kelőben a reggel piszkos szivárványa,
új nap dele kondul végzetes ricsajban,
fáklyaként ég a Notre-Dame fatetője.
Ki érti józan aggyal, miért szakadt fel
földrészünk szemhéja ily brutálisan,
a szemgolyóra csorduló árva vércsöpp
miért rontja a látást ily gyötrelmesen?

A leggyermekibb kérdés: miért, miért?
Az elborult agy sötét lázadása?
Pénzes összeesküvés a szelíd rétek ellen?
Hódolás, hódoltatás, honfoglalás
a szülőcsatorna hadserege által?
A petyhüdten széttárt kar cinizmusa,
a gyengeségé: „nincs itt, kérem, semmi látnivaló?”
Az állatösztön fojtó szorítása lehetne
a helyes tesztválasz, de állat önmaga ellen
nem cselekszik ily csökötten, hacsak nem
hímfaló nősténypók a legsötétebb zugban.

A nyitott égbolt csorba tükörképe:
bombázóárnyék a földi barázdán.
Az embervérbe mártott hamis hegedűhang.

A nagy hazugság panorámája aranykeretben, ím,
öngyilkos triptichon kelet, nyugat és dél felől,
a mindent összegző pusztítás előjátéka
az elvérző combok lázas selyme közt. Halálos
kielégülés utolsó sikolya a csillagtalan éjben.

Isten, Allah, Buddha és Brahma, lelki injekciós tűk,
van-e még segítség az utolsó szó jogán,
vagy már csak drónok, robotok, kémholdak
szenvtelenségében bízhatunk,
ha az emberi sors lélegzetvétele
mellékszerepre szánt csúfos idea?

„Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg…”
írta a legsötétebb éjszakán a költő. A búcsúcsóknak
megtévedt önmagunktól, ó, emberi gazság,
van-e még hihető ideje?
*
Ha megfordíthatnám a kaleidoszkóp időcsövét,
hogy a feketéből kiváljon néhány üde fényfolt
és színderengés ölelje újra a szorongó Földet,
megéreznék a madarak, a fák. Az ember kezdetben
alig értené, miért ereszkedik alá a koponyás lobogó,
az örökölt fekete jelkép. Nem hallaná az óvatos
madárcsicsergést, a fák szélcsendes légvételét
a selymes levegőben, mert már jócskán elszokott tőle.
Lehetnénk akár boldogok is, ha e szó nem morzsolódott
volna salakká a hamis évtizedekben, a másról beszélés
forró szaunáiban, az önimádó, izzasztó förtelemben,
háborúkban és pusztító, gyilkos tűkanyarokban.
Lehetnénk az igaz szó letéteményesei megint, büszkék
a megtisztult tudat rügybontó erejére, a testközelség
ámulatára, ujjérintésnyire a természet örök energiáitól.
A pusztulás támaszpontján várakozó nemzedékek
űrbe fülelő türelmetlen topogással (mert késik
a mentőűrhajó), visszanéznének őseik szétszórt hamujára,
kérdezvén, miért, miért történhetett mindez így.
A tiszta égbolt felvonná a kötéllétrát (a menekülés égi
esélyét), mutatná az elhagyott ösvényt a földön,
dühöngő cunamik, beszédes tájfunok, morajló földlökések
ítélőszéke előtt a botor(káló) emberi nem megadóan,
magasra tartva mindkét (vérrel szennyezett) kezét,
maga kínálna önként és utoljára csalhatatlan alkut
a kiégett mezőknek, sivataggá züllött csalitoknak,
virágok illatvesztett kelyhének, erszényeseknek,
finnyás növényevőknek, az éhes, ám egyébként türelmes
ragadozóknak, hogy a megőrjített, elterelt és duzzasztott
folyókkal együtt visszataláljon az eredeti folyásirányhoz,
partok közé szelídült önmagához.

A jóslatok és agendák szerint nincs más esély, csak
pusztulás, üvöltő menekülés. Hamuba hanyatló csók,
anyag vezérelte bosszú. A gombot nyomó emberi ujj pedig
csupán színpadi kellék, cinikus dramaturgia.
Az utolsó sárkánygyík sem kúszik már „a dal felé,
a dal felé, a tiszta, tiszta dal felé.” Füstben vergődő rétet
takar a napszakváltozás, avagy a Nap fordítja el arcát
a Földtől. Az anyag néma, közömbös, lélektelen.
Miért is lenne más? Csak a halott költő fordul sóhajtva az éghez,
kapszulát sercint az űrbe: „de hisz lehet talán még!
a hold ma oly kerek!”