Elküldte szolgáját, Mózest
és Áront, akit kiválasztott.”
(105. zsoltár)
Ez hát a célba vett tér, ez hát a vég?
Ezért tétettél engemet, ezekért a keserű
szavakért,
Ezért küldtél el engem, ezekért a
véremmel festett jegyekért
Oda, hol kétféle ág sodortatik eggyé,
kétféle forrás,

Ezért veszejtettél el, hogy
megtaláltassam,
És ezért vetted el felmenőimet, hogy
magam legyek,
Ki felmegy? Vízszintesen és a mélybe
szállva is csak felfelé!
Ki eléd áll, és előállíttatik –
Ezért?
Ez hát a föld? Ez a kiszikkadt mező?
Ezekért a védtelen pusztákért, e
védhetetlen egekért
Vándoroltattál és járattál engem a Hóreb
hegyére?
Erőtlen vagyok az újhoz, és erőtelen
a régihez,
Mert elvétetett tőlem a pohár, és
elvétetett az ünnep.
Nem tudok ujjongani, Uram! Énekelni…
nem!
A drága Siont!
Kiszikkasztott engem az út, és kiszáradt
belőlem az óhaj…
Egykedvűn fogadom törvényeidet, s
hogy ösmeretlen, ami jő,
s mi készül itt.
Kedélytelen aggastyán lettem én, üres
papoddá váltottál engem,
Mert irdatlan volt az út, és kegyetlen a
Te ösvényed, Uram!
Bár talpunk alól elfuttattad a tengert, s
meghátráltattad a Jordán vizét,
Elnyeletted üldözőinket, ellenségünket
megemésztetted,
És velünk voltál vala Sur sivatagjában,
Paran pusztáján is velünk,
Megehülvén mannáddal etettél, a
kőszálból is vizet szakasztottál,
Enyéimből azonban hányat elragadtál,
Engedetlenségükkel engemet sújtottál,
testvéreim feledékenységével,
És bennem álltál bosszút, elfordítottál
engem a megtévedettektől.
Elszóratván, tőlem elvetted őket.
Csak engem hajtottál, más-más úttalan utakra
Hajszoltál.
Kit mélységből egyszerre felhoztál, s
küldöttél is nagy magasságokból,
Nem vagyok többé magam vezére sem.
Aki tudtam utam, aki megláttalak,
Megláthattam, Uram, világító hegyed,
Megvertél engemet, nem hetedíziglen,
Megvertél engemet örökkön-örökre
Lelkiismerettel…

Scroll to top