megrendítően hétköznapi ez a hallgatás
nincs benne semmi különös
csak a szőnyeg rojtjai ahogy összevissza állnak
és bódultan figyelik a megsemmisülés pillanatait

csak az asztal ahogy itt meghúzódik
félhomály bugyraiba dőlve
vagy ez a pislákoló lámpafény
ami azért mégis láthatóvá változtatja
e láthatatlan messzeséget
e kibonthatatlan elmúlását a mozdulatoknak
vagy ez a pohár itt az asztal sarkán
még talán le is eshetne
ha nem hagyna nyomot
ha nem volna úgy behatárolva
és odaragasztva láthatatlan porcicákkal talpa körül
nem gondoltam hogy megrendít
hallgatásodnak ez a felsőfoka
amelyben mély tavak járják úttalan útjaikat
mélységeik minden homokszemét
monoton muzsikává morzsolva
én nem tudtam
nem tudtam, hogy ilyen nehéz visszaforgatni a szavakat
hogy mondatokká tornásszák magukat torkodban
nem gondoltam hogy minden olvasnivaló kifoszt majd
amit kezedbe veszel
hogy elolvasva kirekeszt ebből a földi létből
ebből az időpillanatból is
hogy fölszedegeti életed morzsáit
minden maradandó emléknyomot
ebből
a folyton emlegetett örökkévalóságodból
egészen hétköznapi jelzőkké szakadoztunk
már alig kivehető alakodat bámulom
magaddal ülsz a messzeségben
és épp felolvasol valami fontosat
.

/25 évnyi hallgatás emlékére/

Mentés