Nyomtatás
Kategória: Mások versei

Ha tiszta gyászra ennyi az alkalom,
ha már a bánat szinte közügy, s remeg
a lelkiismeret s törékeny
kín egy egész kor ítéletétől:

kiről beszéljünk? Napra nap annyian
halnak közülünk, tétova jótevőnk
volt mind, e jelben: hogy kevés, mit
jóra vihet, de talán javíthat.

Wystan Hugh Auden (1907-1973),
angol, amerikai költő

Ilyképp e doktor: nyolcvanasan se mást
tett, életünket nézte, e rendhagyót,
melyet kezessé — hízelegve,
zúzva — sok ifju esély csikarna.

Csak nézte már; s azt sem; szeme ráborult
végső közös képünkre: sok itthagyott
probléma — féltékeny rokonság
áll a haló körül így csudálva.

Mert végig ott volt véle, tudósi tárgy,
egy életé, minden neurotikus,
s éj, s árny, hiába várva már, hogy
ráragyog éterező figyelme,

s másmerre fordultak, hiszen ő örök
témája mellől is tovaűzetett;
száműzve egy fontos zsidó így
tért meg a londoni földbe éppen.

Boldog csak egy volt, bízva, a Gyűlölet:
dúlt prakszisát terjesztheti; lesz, ki majd
gyógyulni öldökölve vél, s ha
kerteket irts hamuval borít el.

Lesz, ám világa is Vele más; holott
ő épp csak álság bánata nélkül élt,
emlékezett, s őszinte volt, mint
gyermekek és öregek lehetnek.

Cseppet se volt bölcs; azt javasolta csak
a tört Jelennek: mondja a Múltat, úgy,
mint verset egy költészet-órán,
várva, melyik sor előtt akad meg,

s ott, rég, a vádak kezdete lelhető,
s rádöbbenés így, hogy ki ítélt, s a lét
mily gazdag és mily ostobácska,
s léte-bocsánata szebb alázat.

Mint jóbarát, Jövőt közelíthet így,
nem kell ürügy-tér, sem becsület merev,
kész maszkja, sem zavarbaejtő
gesztus előre tudott alakja.

Értjük, hogy ős-öntelt jogu rendszerek
felforgatónak vélik e technikát,
s hogy tűnte sok frusztrációnak
hercegi léteket ejt a porba.

Ha ő sikerrel jár: soha Átalány
Élet nem áltat, nincs Uniformizált
Rend, állam egy-tömb sziklaszörnye,
bosszulesői szövetkezése.

Istent citálták, persze; de ő haladt
az Elveszettek dantei bugyrain,
hol bűzben él tengernyi Sérült,
rothad a lélek odébbtaszítva.

S így megmutatta, hogy nem a Tett gonosz,
mely büntetendő, ám hogy a hit nem él
bennünk, s az élvvágy elnyomással
jár, s csupa szenny tagadási módunk.

S ha csöpp tekintélyelv vele járt is, oly
atyás szigor, melyben maga bízni nem
bírt: arc se, lény se volt e látszat –
védekezésidegen közegben,

ellenfelek közt élve oly érthető;
s bár tévedett olykor, s lehetetlenült,
számunkra mégsem csak személy ő
most, de az elvek egésze, klíma,

életvitelt nem szab meg, akármi az,
csak mint időjárás, nehezít-segít;
büszkén, ki büszke, megmaradhat,
bár kicsivel bajosabban, ám az

zsarnok, ha próbáltatja, se túl mohón.
Csöndben körülvesz bármi növést-szokást,
s fárad, hogy egy-egy eldugott hely
embere is, nyomorult legyen bár,

csontjáig élje – s vígan! – e változást,
s egy kis szerencsétlen Haza gyermeke,
tűzhely körül, hol nincs szabadság,
s gond meg iszony csak a méz, ha csurran,

bízóbb legyen, hogy még menekedhet ő;
és nemtörődöm józan eszünk rideg
gyepszőnyegén sok rég felejtett
tárgy születik – csodafénnyel! – újjá,

és visszatér hozzánk, s becses, ó, megint;
játék, mit elhagytunk („ha komolytalan"!),
kis zaj (nevettük volna; féltünk),
senki-se-látta grimasz-világunk.

Am itt sem áll meg; tudja: lehetsz szabad,
s ez sok magányosság; s neki szétszakadt,
rissz-rossz felek nem tűrhetők, s ha
jó ügy az ok s igaz érzet, úgy se.

Így visszakapná sok nagy a Szellemet
s Szándékot – apróbbak henye birtokát,
kik csak fecsérlik most; s fiúkra
szállna anyák szíve, gazdag érzés.

Ámbár leginkább arra nevelne, hogy
bűvölten éljük s értsük az éjszakát,
s nemcsak csodájáért, melyet más
nem hoz ölünkbe, de tudva tudjuk:

kell néki, hogy szeressük! a bús szemű
édes kis arcok – lényei! – néznek és
némán esengnek: kérjük őket,
jöjjenek, édeni száműzöttek,

s nálunk jövőjük. Vágynak örömre: mint
ő, felvilágosítani, és ha így
„Júdás"-t kiáltunk, elviselnék,
véle, s akárkivel, így ki szolgál.

Egyetlen ész-hang néma; a sír felett
egy drága lényért gyászol az Ösztönös.
A városépítő Erósz bús,
sír az anarchikus Aphrodité.

Fordította: Tandori Dezső

 

 

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés