Egy dunaparti sáv, aztán
Derékszögben az a mesés fasor,
A Rozgonyi Piroska dús platánjai,
Pöndör kéregcsíkok az aszfalton,

Mint száraz papirusztekercsek esnek
Szét a láb alatt – addig a csónakházi
Placc, a parti sáv, fellocsolt por,
Egy-egy sínpár a csónakliftekhez,
Fabódékban lacipecsenye-hal és, persze,
Sör, kimustrált killbe ültetett
Muskátlik, néhány pad, ott ettünk akkor
Is, ez volt a zárlat: bágyadt ég,
Kitűnő fáradtság, a jegenyék borzonganak,
Zizegnek fönn, a muskátlik alig
Rebbennek, söntésből recseg a meccs,
Mi hallgatunk, „finom a hal”, nézem a
Papírtányéron a lefosztott vázat, olyan,
Mint az a halott csónaktest, egy sirály
Körözött, emlékszem, fönt, és mintha
Álomban, nehéz tagokkal, evezéstől,
Víztől, naptól kábán indulunk, a
Sarkon, mielőtt a platánsorba lépnénk,
Visszanézünk, még egyszer a Dunára és a
Poros töltésút, amit olyan rég ismerünk,
Lejátszódik, pördülnek föl a csónakok,
Itt-ott biciklisek, pocakos partiak,
Gyerekek, cserzett öregasszonyok, és,
Mintha függönyt húzna el, víztajtékban,
Párában lebukik a Nap, még épp kiköt a
Hófehérke, lágyan csapkodja a stégeket.