„…értelmetlen minden óra,
minden perc, amely megíratlan
múlik el.”
(J. A. jegyzeteiből)

átszínezhető volna csak,
átfesthető,
mint táblaképeken
a tér, a fény, a láz,
le nem törölhető
most már sosem az a
túlzottan is korai lángolás,


melyben ott az eperfa állt,
az
eperfa lombja, no meg a kútgém
s a káva; az OdaFönn,
mint feneketlenség, mint az odabenti
mélység, sértetlenül, mi több,
sebezhetetlenül feszült
és egyszerre tündökölt,
mint mikor valami vagy valaki
lassún, célszerű izzásban ég el…
szemmagasságban s kissé afölött
zöld volt e tűz, és aranyba játszó;
s mindezek alatt, között
két kicsi zsámoly; két konyhaszék
fölébe – mint rajzasztal fölé –
két fejecske hajolt, s a nyak, a váll,
két-két karocska, kezekben toll,
mártogatott, s ecsetke járt,
és ahogy szállt, ahogy repdezőn
dolgoztak, vonások, hullámok, foltok
futkostak föl-le, és széltől a szélig
haránt vonuló sorokban is,
egyszerre – kettőzött tükörben –
ott volt: papír négyszögébe gyűrve
lombnak lángolása, az éteri tűz,
a
zöld és arany, kifogyhatatlan
áramokban a magas, a mély, a kék,
s kettőztetve a tárgyak, az árnyak,
mindaz, mi sértetlen és sebezhetetlen áll…
nem felejthetem! s azóta is
csak ez hív, küld és terel,
ez táncoltat és vonattat té s tova,
ez! hogy el- s feltűnnek a dolgok
e kettőztető átszenderülésben,
s e kettőztetésben oly boldogok…


Scroll to top