Szép, szép szerény, bizalomra derítő, lelkesítő,
és mély a pillanat
a napon, a többiek között, amint taszítanak,
löknek, vezetnek, elvegyítenek, zajosan tovasodornak.
Nem jó annak, aki a parton maradt,
mint a kőgát, vagy aki, mint a puhatestü csigák,
meszes héjat növesztve sziklát szeretne játszani!
Boldog, aki feloldódik az áradás
és az elveszés megsemmisülő gyönyörében,
s a kiterjesztett szív ütemében a hatalmas szívverés
parányi részeként doboghat.
Mint az, aki ott lakik nem tudom melyik emeleten; -
Iáttam, amint lejött a lépcsőn,
bátran hatolt a tömegbe, hullámtalanul beleolvadt.
A tömeg hatalmasan ment tovább. Még megjegyezte tekintetem
a beléömlő, apró szívet.
De ki ismeri ott? Ott, ha remél, ha elszánt, ha hisz,
ha félénken merész,
vagy hallgatagon szerény, ott ő is csak egy
lépés, egy szívverés a többi közt.
Nagy, nyitott tér volt, a lét illata megsűrűlt felette,
nagy, felhőtlen nap illata, fodrozó szél illata,
végigsimította fejeken kezével a nagy szél,
a nagy kéz megérintette és felüdítette
az összesimuló homlokokat.
Kígyó volt a tömeg, eleven kígyó,
egyetlen élőlény, nem tudtam, gyámoltalan-e, nem tudtam, hatalmas-e,
de láttam, hogy létező és szembetűnő és földet elborító.
Ott igazi arcát láthatja a lélek,
rülhet és megismerheti saját titkait.
Ha egy izzó délután a szobádban állsz egyedül,
szemed elréved, s kérdések ízét érzed szádban,
s hirtelen vággyal képmásodtól kérdeznél valamit,
ne a tükörben keresd magad,
ne az elhalt párbeszédben, melyben nem hallod saját hangodat!
Szállj le, szállj le lassan, s a többiek között keresd magad!
Ott vannak mind, és köztük egy te vagy.
Ó, vetkőzz le, olvadj meg, ismerj magadra!
Indulj lassan, mint ki a fürdőbe készül,
mint ki szereti, de fél is a víztől,
s félénken előbb csak lábát nyújtja a habba,
s érzi, ahogy testét megöleli a víz,
bátorodik az öleléstől, elszánná magát.
Derékig a vízé, de egész testét még nem engedi át.
Végül karját kitárja, karját szélesen kitárva
a hullámnak egész testét megadja.
És ott erejét megismeri és megnő és nekilendül
és siklik és tajtékot kavar és szökdel és megtelik bizalommal
és utat tör és dobog az eleven vizekben és énekel és fiatal!
Így lépj be meztelen lábbal,
így lépj be a forrongásba, a térre!
Lépj be a hívó árba, és légy ott saját magad!
Jeltelen, ökölnyi szív, ott dobogj, míg megtölt a vér,
az egyetlen, hatalmas szív tiszta vére!
Fordította: Orbán Ottó
(Sevilla, 1898. április 26. - Madris 1984. decem,ber 13.)