Mások versei


Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Bővebben: 15-DIK MÁRCIUS, 1848


Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.

Bővebben: MAGÁNYBAN


Vas István

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

Bővebben: Pesti elégia

NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,
IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,
DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,
VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.
ELŐSZÓ HELYETT

A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki egyszer „felismert". Akkor a mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva - mert ott mindenki suttogva beszélt - azt kérdezte tőlem:
- Meg tudná ezt írni? És én azt feleltem:
- Meg.
Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának neveztek.
Leningrád, 1957. április 1.

Bővebben: Rekviem

Élsz, mondod ezt meg azt, ég és felhők fölötted,
kedvtelve forgatod könyvét sok régi bölcsnek;
Dantét, Vergiliust; felkerekedsz vigan
s kies tájak felé tartsz postakocsiban;

Bővebben: Élsz, mondod
Scroll to top