Versek

Előre, hátra nyüzsög
sűrű iramával az utca.
Tornyok, terek írják
arcodra rajzukat.
Mintha valaki mutatná
mit kell nézned, a magasba
emeled tekintetedet.
Nem tudni melyik irányból,
valami fütyülve röppen feléd.

Minden
pillanatban valamitől
búcsúzni kell.
Tavalyi évtizedemet
tegnapi pezsgős éjfélemen
már eltemettem.
Az évkígyó csörögve elosont.

Új neve mellé, elunva a kátyút,
ünneplés nélkül, hétköznapi módon,
új díszkövet kap a Téboly sugárút.

Egyezerhétszáznyolcvankilenc óta
koptatta csizma, koppanó cipellő,
vértócsában a rizsporos paróka.

A szűk, földalatti folyosó végén
egy imbolygó alak
közeleg felém.
Felismerem, Cassius az.
- Mi a jelszó? - kérdez rám
ölni kész gyönyörrel.
- Jupiter – ordítom rémülten lepelarcába.
- Akkor halj meg a nevében – üvölti.
S pengéje széttárt karjaim közt tör
véremnek utat1.

Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon 
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje

szállna mellükbe - de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

Alkategóriák