Nyomtatás

Kevés olyan dolog van, amiről többet írtak, mint a szeretetről. A mindennapi életünkben is erre vágyunk, ezt szomjazzuk kicsi gyermekként, szülőként, társat keresve, magányunkat oldva. Ha birtokoljuk boldogtalanok, nem lehetünk, ha elveszítjük élni sincs sokszor kedvünk. Mi is ez a titokzatos érzés, ami egyidős az emberrel és úgy hiányzik mai életünkből?

A csecsemő számára a külső valóságnak csak annyiban van jelentősége, amennyiben kielégítik a szükségleteit. Még nem tesz különbséget önmaga és a biztonság jóleső állapotát nyújtó személy, a táplálék forrását jelentő anyától. Ahogy nő és gyarapodik lassan képessé válik a valóságos dolgok közötti különbségeket átélni. Megtapasztalja, hogy az éhség, az éhséget csillapító anya, különböző, egymástól függetlenül létező dolgok. Megtanulja, hogyha éhes az anya megeteti, és ha sír, ölbe veszi, ringatja. Fokozatosan összegződik benne az az érzés, amit az anyai szeretet sugárzása kelt benne. A harmonikus családban felnövekvő gyermek korán megtapasztalja, hogy igazában semmit sem kell tennie azért, hogy az anyai szeretetet kiérdemelje. Nincs feltételhez kötve, ha van maga a boldogság, ha nincs nem lehet kicsikarni, megszerezni. Az anya kezdettől fogva, azért szereti a gyermekét, mert az ő gyermeke és nem azért mert megfelel valamilyen elvárásának. A gyermek sokáig hálásan elfogadja, hogy őt szeretik, de a szeretet még egyoldalú, neki nem kell cserébe szeretet adni. Évekbe telik, míg eljut, hogy ő is adni akar valamit anyjának vagy apjának, amikor a szeretet szeretetet teremt benne. Aztán még sok-sok év telik el, míg felismeri a másik személy vágyai, kívánságai legalább olyan fontosak, mint a sajátjai. Adni nagyobb boldogság, mint kapni, szeretni több mint szeretve lenni. Megérti, hogy szeretetével szeretetet tud életre hívni.


Feltétel nélkül

Az anya az otthon melegét és a biztonságot adja, az apa viszont a törvény, a rend és a fegyelem világát nyújtja. Míg az anyai szeretet feltétlen, az apai szeretet feltételekhez van kötve. A gyermeknek meg kell dolgoznia érte. Az anyai szeretetnek nem szabad meggátolnia a gyermeket önállósága kialakulásában és szorongást keltenie benne. Segítenie kell, hogy gyermeke el tudjon szakadni tőle. Az anyai szeretet lényege a gondoskodás, mely a gyermek felnövekedéséig, sőt azután is tart. Az anyának azonban akarnia és támogatnia kell a gyermek leválását is. Csak abból a szerető asszonyból válhat szerető anya, aki önzetlenül támogatni tudja gyermeke önállósodását. Az anyai szeretetben két emberből, akik sokáig egyek voltak lesz kettő, szemben a szerelemmel, amiben két különálló személy válik eggyé. Az apa szeretetét viszont elvek és igények, kell, hogy vezéreljék. De mindvégig türelmesnek kell lennie és vigyáznia, hogy követelései ne váljanak tekintélyelvűvé, tiltásai ne legyenek fenyegetőek. Az érett felnőtt ember szeretni tudását elsősorban a feltétlen szeretetet adó anyától kapja, az igazságérzetét meg attól az apától, akinek a szeretetét megtanulta, hogy csak akkor kapja meg, ha kiérdemelte. Ez teszi lehetővé, hogy kialakuljon benne saját tekintélye, amikor már nélkülözni tudja az apáét. A szeretet képessége azonban nem alakul ki megfelelő módon, ha például egy fiúnak szerető, de túlságosan elnéző anyja van, vagy közönyös apja. Ebben az esetben a gyermekből gyámoltalan személy válhat, aki állandóan csak arra törekszik, hogy kapjon és felnőtt korában is elvárja, hogy gondoskodjanak róla és hiányozni fog belőle, az, ami az apától ered, ami ahhoz kell, hogy életét önmaga tudja irányítani.

''A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony, a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos 'tárgyához' hanem a világ egészéhez''- írja Erich Fromm. Ha valaki csak egy személyt tud szeretni és közömbös a többi ember sorsa iránt ragaszkodása nem igazi szeretet csak felnagyított önzés. Ha igazán tudunk szeretni valakit, akkor a szeretet személyen keresztül szeretni tudunk másokat és önmagunkat is.

De mégsem érzünk mindenki iránt szeretetet. Miért jó valakivel együtt lenni, beszélgetni, dolgozni és miért nem érezzük ezt, ha valaki mással vagyunk együtt? Miért erősödik meg a vonzódásunk valaki iránt olyannyira, hogy barátunkká vagy szerelmünkké fogadjuk?

Az életben nagyon sokféle helyzet adódik. Szeretjük például, ha megdicsérnek minket, s legtöbbször azt, akitől a dicséretet kaptuk, jobban kedveljük ezután, mint addig, de azért ez nem mindig van így! Ha észrevesszük, hogy a dicséret túlságosan hízelgő, s csak azért mondja valaki, hogy ezután jobban kedveljük őt, lehet éppen az ellenkezőjét éri el vele. Ezt igazolta E. Jones lélektani vizsgálata is. A kísérletvezetőnek volt egy beavatottja, aki megfigyelte, hogyan szerepeltek a kísérleti személyek egy kikérdezés közben, s mindjárt véleményt is mondott róluk. Ezeket az értékeléseket azonban már jó előre elkészítették. A résztvevők egyik fele mindig pozitív, a másik fele mindig negatív véleményt hallott magáról. Néhány esetben az értékelést végző beavatott személyről a kísérleti személyek megtudták, hogy arra kéri majd őket, hogy vállalják el az ő kísérletében való részvételt is. Róluk csupa jót mondott. Az eredmények szerint a résztvevők valóban jobban kedvelték azt, aki dicsérte őket, mint akitől negatív értékelést kaptak. Kivéve azokat az eseteket, amikor úgy érezhették, hogy valami hátsó szándékkal dicsérték őket! Kedveljük, aki szívességet tesz nekünk, de nem szeretjük, ha ezt valami föltételhez köti. Mint ahogy nem szeretünk ajándékot kapni olyantól, akiről tudjuk, elvárja, hogy mi is adjunk neki.


Akinek mi adunk

Nézzünk egy másik kísérletet. Diákoknak egy fogalomalkotási feladatot kellett elvégezniük, s ezzel jókora összegű pénzt nyerhettek. Egy idő múltán a kísérletvezető közölte a résztvevőkkel, hogy a vizsgálatot saját pénzéből fedezte, s nem tudja folytatni, mert nincs több pénze. ''Megtennék-e azt a nagy szívességet, hogy visszaadják nekem a pénzt, amit nyertek?'' - tette hozzá. A diákok egy része hajlandó volt erre. Ezután mindenkinek ki kellett töltenie egy kérdőívet, amelyben egyebek között értékelniük kellett a kísérletvezetőt abból a szempontból, mennyire tartották rokonszenvesnek. A legvonzóbbnak azok tartották, akik hajlandók voltak visszaadni neki a pénzt. Ez a kísérlet és a mindennapi tapasztalataink is azt mutatják, hogy sokszor nem azt szeretjük igazán, akitől ajándékot kaptunk, hanem azt, akinek mi adunk ajándékot.

Persze abban, hogy valakit rokonszenvesnek érzünk-e vagy sem, fontos szerepe van személyes tulajdonságaiknak is. Mindannyian tudjuk, hogy a külsőnek nagy szerepe van a vonzerőben. Jobban szeretjük a szép embereket, mint a csúnyákat. Ez azonban csak az ismerkedés kezdetén kap igazán nagy szerepet. Minél jobban megismerünk valakit, annál fontosabbak lesznek a belső tulajdonságai. Az értékes tulajdonságok aztán el is halványíthatják az előnytelen külsőt és nem egyszer ''szépnek'' kezdjük látni azt, aki korábban nem tűnt annak.

Általában vonzódunk az olyan emberekhez, akik valamiben kiválóak. De ez sincs mindig így. Sokszor épp ellenkezőleg: taszít az, akinek túlságosan kiváló képességei vannak. Kényelmetlenül érezzük magunkat az ilyen ember társaságában, s szinte várjuk, hogy hibázzon már valamiben. Sokszor a vonzalmunk akkor támad fel valaki iránt, amikor megtudjuk, hogy az illető kedvel minket. Akit szeretnek, az maga is jobban szeret, s a vonzalom vonzalmat szül.

A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy minél bizonytalanabb valaki önmagában, annál jobban vonzódik ahhoz, aki kedveli, vagy szereti őt. Az egyik vizsgálat éppen ezt kívánta igazolni. Egyetemista lányok várakoztak külön-külön egy kísérletben való részvételre. Mindegyikükhöz odament egy csinos külsejű fiatalember, aki - ezt a lányok nem tudták - a kísérletvezető segítője volt, s udvarolni kezdett nekik. Amikor már ott tartott, hogy randevút beszéljen meg velük, belépett a kísérletvezető, s a lányt áthívta a másik szobába, hogy elkezdjék a vizsgálatot. A kísérleti személyek úgy tudták, hogy a korábban róluk felvett személyiség-vizsgálatokat folytatják. Eközben a lányoknak alkalmuk adódott elolvasni egy róluk szóló jellemzést. A résztvevők egyik fele csupa jót olvashatott magáról, ezáltal ideiglenesen megnőtt az önértékelésük, a többiek meg csupa rosszat olvashattak magukról, s ezért megcsappant az önértékelésük. Befejezésként arra kértek mindenkit, hogy ítéljenek meg különféle embereket aszerint, hogy mennyire kedvelik őket. Az értékelendők között az a fiatalember is szerepelt, aki várakozásuk közben tette nekik a szépet. Azok, akik magukról kedvezőtlen értékeléseket olvashattak, vagyis akikben megcsappant az önértékelés, rokonszenvesebbnek találták a fiatalembert, mint akik dicsérő jellemzést olvastak magukról, azaz akikben erősebb lett az önértékelés. Más esetekben a gyenge önértékelésű emberekről azt állapították meg, hogy a körülöttük élő emberekről általában elitélő véleményűk, van. Nehezen barátkoznak, a másokkal való érintkezéseikben maszkot öltenek magukra. Azok, viszont, akiknek az önmagukról kialakított képük pozitív, általában a többi embert is jónak látják, s ez megkönnyíti számukra, hogy baráti kapcsolatokat teremtsenek.

E. Aronson a neves amerikai szociálpszichológus ma már klasszikusnak nevezhető vizsgálatában a személyek közötti vonzalom alakulását négy különböző helyzetben vizsgálta. Az elsőben a kísérleti személy mindvégig őt, dicsérő véleményt hallott. A másodikban végig csupa rosszat hallott magáról. A harmadikban az első vélemény rossz volt, de aztán egyre több dicsérő kijelentés hangzott el róla. A negyedik helyzetben ennek éppen az ellenkezője történt: eleinte dicsérték, majd egyre több rosszat hallott magáról. Az eredmények szerint a harmadik csoportban levők, vagyis azok, akik egyre több dicsérő megjegyzést hallhattak magukról, sokkal jobban vonzódtak az őket értékelő személyhez, mint azok, akiket végig magasztaltak. Ugyanígy kevésbé tetszett az értékelő azoknak, akiktől fokozatosan visszavonták a kedvező véleményeket, mint azoknak, akik végig csak rosszat hallottak magukról. Egy másik ember felénk irányuló rokonszenvének a fokozódása jobban növeli vonzalmunkat iránta, mint ha kezdettől egyformán kedvel bennünket. Rokonszenvének a visszavonása, pedig ellenszenvesebbé teszi, mintha kezdettől negatív érzelmeket táplált volna irántunk.


A barátság

A rokonszenv a barátság kialakulásának az alapja is. De kit választunk barátnak? Barátunk az, akit kölcsönös bizalom, ragaszkodás és szeretet köt hozzánk. A barátot az ember önként, maga választja. A barátságot mindig mély és meghitt kapcsolat jellemez, amelyben nyíltság, őszinteség és igaz szeretet nyilvánul meg. Más szavakkal: a barátság lelki közelségen és közös értékeken nyugvó, szeretettel teli, személyes viszony. Óvodások és kisiskolások számára a barátok még a játszótársakkal azonosak. De már ekkor is megfigyelhető időnként valamilyen fokozott, nehezen magyarázható vonzódás egyes baráti párok között. A barát iránti igazi vágy a serdülőkorban jelenik meg. A serdülő már meg tudja keresni egy másik ember cselekedetének rugóit, képes egy másik emberért felelősséget, szolidaritást vállalni. A barátok ebben a korban mindenek előtt feltétlen bizalmat várnak el egymástól: megosztják egymással titkaikat, terveiket, vágyaikat. A barátok közti beszélgetések fejlesztik, segítik önismeretük fokozódását.

A barátság szinte mindig azok között szövődik, akiket valamilyen közös tevékenység - tanulás, sport, munka - köt össze, s egy azonos csoporthoz tartoznak. Hogy a csoporton belül ki kit választ, azt a csoporton belüli helyzetük határozza meg. Akik népszerűek gyakrabban választják egymást, s akik a csoport peremére szorultak, azok szintén inkább választják egymást. Az egymással rokonszenvező, egymást választó, a csoportban azonos helyzetet betöltő személyek egyre több időt töltenek egymással, egyre többször egymáshoz fordulnak, ha szükségük van valamire, s az őket másoktól ért sérelmeiket is először egymásnak mondják el, mígnem kimondva is barátoknak tekintik egymást. A felnőttkorban változik a barátság tartalma. A felnőtt ember élete ugyanis már minden tekintetben meghatározott. Meg vannak szabva a tennivalóik a családban, a munkahelyen. A régi barátok egyre ritkábban találkozhatnak, s akkor is általában csak a családdal együtt.


A szerelem

A szerelem érzése több mint rokonszenv és más, mint amit a barátunk iránt érzünk. A szerelmes természeténél fogva kizárólagosságra törekszik, a másik személlyel való teljes egybeolvadásra, egyesülésre vágyik. A szerelmes ember partnerét gyakran olyannak látja, amilyennek látni szeretné, nem veszi észre gyengéit, negatív vonásait. A felfokozott szenvedély könnyen elvakultságot okoz. A szerelem elmúlta sokszor vezet kiábránduláshoz, mert a józan valóság már mást mutat. A szerelem kezdeti felfokozott élménye csak addig tart, amíg az idegen személyek között le nem dőlnek a korlátok és a meghittségnek, az egymáshoz tartozásnak a közelsége meg nem teremtődik. A legtöbben ezt elsősorban a testi elkülönülés leküzdésében, a szexuális kapcsolat megvalósulásában élik át. Mivel a szexuális vágy a legtöbb ember tudatában a szerelem hitével társul, gyakran jutnak arra a téves következtetésre, hogyha testileg kívánják, szeretik is egymást. A nemi vonzalom megteremtheti a szerelem illúzióját, de ha az nem igazi és mély érzésből fakad, a testi együttlét után ugyan olyan idegennek érezhetik a felek egymást, mint amilyenek előtte voltak. Néha még szégyellik is, amit tettek, mert a vágy okozta feszültség oldódását érzelmi űr követi, amelyben nyoma sincs a szeretetnek. A szexuális vágyat a magány szorongása vagy a meghódítás vágya esetleg a hiúság éppúgy felszíthatja, mint az igazi szerelem. ''Szeretni valakit, az több mint egy erős érzés - a döntés, ítélet és ígéret'' - írja Erich Fromm. A megfelelő partnerek egymásra találása a szerelmet átalakíthatja szereteté, s az összetartozás érzése megalapozhatja a tartós és boldog együttélést.

Ha valakit megszeretünk az a szeretetre való képességünk érvényesülése révén teljesül. Az önző embert viszont csak önmaga érdekli, mindent önmagának akar. Nem érdeklik mások szükségletei, csak abból a szempontból nézi őket, hogy mit kaparinthat meg tőlük. Mindent aszerint ítél meg, hogy mi a haszna belőle, képtelen a szeretetre. Az önző emberrel tehát nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem éppen az, hogy nem tudja eléggé szeretni, vagy talán gyűlöli is önmagát. Hiányzik belőle az önmaga iránti gyengédség, törődés. Boldogtalan és hiába próbálja kikényszeríteni a világtól a szeretetet, az ahhoz vezető utat éppen ő torlaszolja el, és végül magára marad. Noha meg van győződve arról, hogy szereti a gyermekét, partnerét valójában elfojtott ellenséges érzülettel viseltetik iránta. Amikor túlzóan gondoskodik, például a gyerekről nem azért teszi, mert túlságosan szereti, hanem mert ezzel próbálja ellensúlyozni, leplezni azt, hogy egyáltalán nem tudja szeretni. Az ilyen anyák gyermekei rendszerint feszültek, félnek anyjuk szemrehányásaitól és szorongóvá válnak, mert mindenáron szeretnének megfelelni anyjuk elvárásainak.

Hiába vágyunk mindannyian a szeretetre, mégis szinte mindent -- a sikert, a pénzt, a hatalmat - fontosabbnak tartjuk. Hosszú utat kell az embernek bejárnia, hogy képes legyen szeretni és ezáltal méltóvá válni arra, hogy őt is szeressék. Csak aki eljutott oda, hogy ellenszolgáltatás nélkül is tud szeretetet adni, az tudja milyen nagy kincs a szeretet képessége.